Szerethetünk-e, ha a bizalom megrendül? – Egy budapesti lány története anyja árnyékában

– Nem fogod beengedni azt a fiút ebbe a lakásba, Réka! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a kávéscsészét. A porcelán csilingelt, én pedig összerezzentem, mintha valami törékeny dolog repedt volna meg bennem is.

Ott ültem a szürke panelkonyhában, a hajnali fényben, és próbáltam levegőt venni. A szívem hevesen vert, mintha menekülni akarna ebből a lakásból, ebből az életből.

– Anya, kérlek… – kezdtem halkan, de ő már felállt, és idegesen járkált fel-alá.

– Nem ismered! Nem tudod, mit akar! Mindenki csak kihasználja a jószívűségedet! – hadarta. – Én tudom, milyen az élet! Én már mindent láttam!

A nevem Réka. Huszonhat éves vagyok, Budapesten élek anyámmal egy panelházban Újpesten. Apám elment, amikor még általános iskolás voltam. Azóta csak ketten vagyunk. Anyám mindenét nekem adta: a szeretetét, az idejét, a félelmeit is.

Gyerekkoromban azt hittem, hogy mi ketten legyőzhetetlenek vagyunk. De ahogy nőttem, egyre inkább éreztem: anyám szeretete olyan, mint egy szoros ölelés – néha már fojtogató.

Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. Megismertem Gábort. Egyik este egy baráti társaságban találkoztunk a Margit-szigeten. Ő volt az egyetlen fiú, aki nem próbált rögtön lenyűgözni vagy viccelődni velem. Csak figyelt rám, kérdezett és hallgatott. Olyan volt, mintha végre valaki igazán látna engem.

Az első randink után úgy éreztem magam, mint aki újra megtanult lélegezni. Gábor nem volt gazdag, nem volt menő autója – egy albérletben lakott Zuglóban két másik sráccal, és informatikusként dolgozott egy kis cégnél. De minden este rám írt: „Hazaértél? Jól vagy?” És amikor találkoztunk, mindig hozott nekem valami apróságot – egy csokit, egy könyvet, vagy csak egy szál virágot.

Amikor először meséltem róla anyámnak, láttam rajta azt a különös feszültséget. Először csak kérdezősködött: „Miből él? Hol lakik? Van testvére?” Aztán jöttek a gyanakvó pillantások.

– Ugye nem akar hozzád költözni? – kérdezte egyik este.

– Anya! Még csak pár hete járunk! – nevettem el magam kínomban.

De anyám nem nevetett. Az arca komor maradt.

– Csak vigyázz magadra! Az ilyen fiúk mindig keresnek valakit, akinek van lakása…

Onnantól kezdve minden találkozásunk után kihallgatott. „Mit mondott? Hova vitt? Ki fizetett?” Egy idő után már én is elkezdtem kételkedni. Vajon tényleg csak engem szeret Gábor? Vagy tényleg csak a lakás miatt van velem?

A barátnőim szerint túl sokat agyalok.

– Réka, ne hagyd magad! – mondta Dóri egy pohár bor mellett a Kazinczy utcában. – Az anyád csak félti magától az egyedülléttől. Nem akarja elengedni a kezdet.

De én nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy két tűz között őrlődöm. Egyik oldalon ott volt Gábor – kedves, figyelmes és türelmes –, másikon pedig anyám, aki minden nap újabb és újabb gyanúval állt elő.

Egyik este Gábor átjött hozzánk vacsorára. Anyám egész nap idegesen sürgött-forgott a konyhában. Amikor Gábor belépett az ajtón, anyám végigmérte tetőtől talpig.

– Jó estét kívánok! – köszönt Gábor udvariasan.

– Jó estét – felelte anyám hidegen. – Remélem, tudja, hogy nálunk nincsenek ingyen ebédek.

Elpirultam szégyenemben.

A vacsora alatt anyám végig keresztkérdésekkel bombázta Gábort: „Meddig tervez Budapesten maradni? Milyen tervei vannak az életben? Szeretne családot?” Gábor higgadtan válaszolt mindenre, de láttam rajta is a feszültséget.

Amikor elment, anyám rám nézett:

– Ugye látod? Nem hozzád való ez a fiú! Túl egyszerű! Nem lesz belőle semmi!

Éjszaka sírva hívtam fel Gábort.

– Sajnálom… nem tudom kezelni ezt az egészet…

Ő csak annyit mondott:

– Réka, én szeretlek téged. Nem a lakásodért vagyok veled. Ha kell, soha többet nem jövök át hozzátok. Csak te számítasz.

Másnap reggel anyám ott állt az ajtóban összefont karral.

– Ha választanod kell köztem és közte…

Nem fejezte be a mondatot. De nem is kellett.

Azóta minden napom harc: harc önmagammal, harc anyámmal és harc azért, hogy higgyek abban: engem is lehet őszintén szeretni.

A munkahelyemen is érzik rajtam a feszültséget. A főnököm megkérdezte: „Minden rendben otthon?” Csak mosolyogtam: „Persze.” De belül ordítottam.

Egyik este Dóri áthívott magához.

– Réka, te sosem fogsz boldog lenni, ha mindig másoknak akarsz megfelelni! Az anyádnak is joga van félni – de neked jogod van élni!

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak most először próbálom megélni azt az életet, amit mindig is szerettem volna?

Anyám másnap reggel csendes volt. Csak ültünk egymással szemben a konyhában.

– Félek attól, hogy elveszítelek – mondta halkan.

– Anya… én mindig itt leszek neked. De nekem is kell valaki…

Nem válaszolt. Csak nézett rám könnyes szemmel.

Azóta próbálok egyensúlyozni két világ között: az anyám félelmei és a saját vágyaim között. Néha úgy érzem, beleőrülök ebbe a kettősségbe.

De minden este, amikor Gábor átölel és azt mondja: „Bízom benned”, akkor elhiszem: talán mégis lehet boldogság ebben az országban is – még akkor is, ha mindenki mást mond.

Vajon képesek vagyunk kitörni abból a szerepből, amit a család ránk osztott? Vagy örökre ott maradunk anyáink árnyékában?