Újrakezdés ötven felett: Egy vacsora, ami mindent megváltoztatott

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – nézett rám döbbenten Dóra, a lányom, miközben a kabátomat akasztottam le a fogasról. – Egy idegennel mész vacsorázni?

– Nem idegen – próbáltam nyugodtnak tűnni, de a hangom remegett. – Régi osztálytárs. Gábor. Emlékszel, meséltem róla.

– Harminc éve nem láttad! – csattant fel Dóra. – Ez őrültség! Mi van, ha valami bajod esik?

A szívem hevesen vert. Igaza volt. Vagy legalábbis részben. Harminc év hosszú idő. De valamiért úgy éreztem, mennem kell. Talán mert az utóbbi években minden napom ugyanúgy telt: munka, bevásárlás, főzés, mosás, és este csendben ültem a kanapén, míg Dóra a szobájában tanult vagy a telefonját nyomkodta.

A férjem, Laci, három éve hagyott el minket egy fiatalabb nőért. Akkor azt hittem, belehalok a fájdalomba. Azóta csak vegetáltam. A barátnőim szerint erős vagyok, de én csak túléltem napról napra.

Most viszont ott álltam a tükör előtt, és próbáltam elhinni, hogy még mindig nő vagyok. Hogy még mindig lehetnek álmaim.

A találkozó egy kis kávézóban volt a belvárosban. Gábor már ott ült, amikor beléptem. Felállt, mosolygott – ugyanaz a mosoly, mint régen az iskolapadban. Csak most őszebb volt a haja, és mélyebb ráncok szegélyezték a szeme körül.

– Kata! – tárta ki a karját. – El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy!

Leültem vele szemben. Az első percekben zavarban voltam, de aztán beszélgetni kezdtünk. Elmesélte az életét: két válás, egy felnőtt fiú Németországban, magányos esték egy zuglói lakásban. Meglepődtem, mennyire hasonlítanak a történeteink.

– Tudod – mondta halkan –, néha azt érzem, hogy mindenki elment mellettem. Hogy lemaradtam valamiről.

Bólintottam. Én is így éreztem.

A vacsora végén Gábor megfogta a kezemet.

– Kata, ne haragudj, ha túl őszinte vagyok… De olyan jó veled beszélgetni. Mintha visszakaptam volna valamit abból az elveszett időből.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy csak áltatom magam?

Otthon Dóra már várt.

– Na? – kérdezte gyanakodva.

– Jól éreztem magam – mondtam halkan.

– Anya… – sóhajtott fel. – Nem akarom, hogy újra csalódj.

Leültem mellé a kanapéra.

– Tudod, Dóra, én is félek. De nem akarok többé csak túlélni. Szeretnék élni is.

A következő hetekben többször találkoztunk Gáborral. Sétáltunk a Margitszigeten, moziba mentünk, egyszer még egy régi táncdalfesztivál felvételét is megnéztük nála. Minden alkalommal egyre jobban éreztem magam.

De otthon egyre nőtt a feszültség. Dóra bezárkózott, alig szólt hozzám. Egy este aztán kitört:

– Miért nem elég neked az életed úgy, ahogy van? Miért kell mindent felforgatni?

– Mert nem vagyok boldog! – kiáltottam vissza könnyekkel a szememben. – És jogom van hozzá!

Dóra sírva fakadt.

– Félek, hogy elveszítelek… Hogy ha újra csalódsz, már nem tudlak összeszedni.

Átöleltem.

– Nem fogsz elveszíteni. De nekem is kell valami… valaki… aki miatt újra érzem, hogy élek.

A munkahelyemen is észrevették a változást.

– Kata, mintha kicseréltek volna! – mondta Zsuzsa kolléganőm. – Új frizura? Új ruha? Mi történt?

Csak mosolyogtam.

Egyik este Gábor vacsorára hívott magához. Gyertyafényes asztal várt rám, és egy üveg vörösbor.

– Kata… – kezdte bizonytalanul –, tudom, hogy mindketten sokat csalódtunk már. De szeretném megpróbálni veled… újra hinni abban, hogy lehet boldog az ember ötven felett is.

Megfogtam a kezét.

– Én is ezt szeretném.

Aznap este más emberként mentem haza. Nem azért, mert szerelmes lettem – hanem mert végre elhittem: van jogom boldognak lenni.

Dóra még mindig nehezen fogadja el az új helyzetet. Néha vitázunk, néha sírunk együtt. De már nem félek attól, hogy újra csalódhatok.

Mert rájöttem: az élet nem ér véget ötven felett sem. Sőt… talán most kezdődik igazán.

Vajon hányan vannak még hozzám hasonlóan, akik csak túlélnek nap mint nap? És vajon hányan mernek végül lépni egy új élet felé?