Zsuzsa története: Egy magyar család széthullása – avagy mit jelent a hűtlenség árnyékában élni?
– Hazudsz! – kiáltottam Gáborra, miközben a konyhaasztalra csaptam. A pohár bor kiborult, vörös folt terült szét a terítőn, de nem érdekelt. – Mondd a szemembe, hogy nem történt semmi köztetek!
Gábor csak állt ott, lesütött szemmel, és hallgatott. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte fojtogatott. A gyerekek – Bence és Lili – a szobájukban voltak, de tudtam, hogy mindent hallanak. A panelház vékony falai nem tartották bent a titkokat.
– Zsuzsa, kérlek… – kezdte halkan, de félbeszakítottam.
– Ne kérj semmit! – remegett a hangom. – Hónapok óta érzem, hogy valami nincs rendben. Anyám is mondta: „A férfiak ilyenek, csak te vagy naiv!” De én hittem neked…
Aztán elindultam a fürdőbe, becsaptam magam mögött az ajtót. A tükörbe néztem: karikás szemek, összeszorított száj. Egy 38 éves nő nézett vissza rám, aki mindent feladott a családjáért: munkát, barátokat, álmait. És most itt állok, egyedül.
A telefon pittyent: anyám írt. „Jövök holnap reggel. Ne hagyd magad!”
Visszamentem a konyhába. Gábor még mindig ott állt.
– Meddig tartott? – kérdeztem halkan.
– Zsuzsa…
– Meddig?!
– Fél éve… – suttogta.
Mintha gyomorszájon vágtak volna. Fél éve hazugságban éltem. Fél éve minden ölelése, minden csókja csak színjáték volt?
– Ki az? – kérdeztem.
– Nem számít…
– Dehogynem számít! Ismerem? – A hangom egyre élesebb lett.
– Igen… – motyogta. – Réka…
A világ megállt. Réka a legjobb barátnőm volt gimiből. Azóta is tartottuk a kapcsolatot: közös kávézások, gyerekzsúrok, balatoni nyaralások. Hányszor ült nálunk az asztalnál? Hányszor öleltem meg őt úgy, hogy közben már elárult?
– Menj el innen! – suttogtam. – Most azonnal!
Gábor összeszedte a kabátját és szó nélkül kilépett az ajtón. Hallottam, ahogy a lépcsőházban visszhangzik a lépte.
Leültem a földre és sírtam. Nem tudom meddig. Talán órákig. Talán csak percekig. Aztán Bence jött oda hozzám.
– Anya… miért sírsz?
Felnéztem rá: tízéves kisfiúm arcán félelem és értetlenség.
– Semmi baj, kicsim… csak egy kicsit szomorú vagyok.
De tudtam: mostantól minden más lesz.
Másnap reggel anyám már ott volt. Fekete kabátban, szigorú arccal ült le velem szemben.
– Megmondtam neked! – kezdte rögtön. – Ezek a mai férfiak…
– Anya, kérlek…
– Mit fogsz most csinálni? Visszafogadod? Vagy beadod a válópert?
Nem tudtam válaszolni. Egész éjjel azon gondolkodtam: mi lesz velünk? Hogy mondom el ezt Bencének és Lilinek? Mit szólnak majd az iskolában? A szomszédok? A munkahelyemen már így is mindenki mindent tud mindenkiről.
Délután Gábor visszajött. Anyám rögtön felpattant:
– Na ide ne tedd be többet a lábad! – kiabálta.
Gábor rám nézett:
– Zsuzsa, beszélni akarok veled. Kérlek…
Anyám kiviharzott a konyhából.
– Sajnálom… Nem akartam bántani téged… csak… elveszettnek éreztem magam… Réka megértett…
Felnevettem keserűen:
– Megértett? És én? Én nem értettelek meg? Ki főzte neked minden nap a vacsorát? Ki vitte a gyerekeket edzésre? Ki tartotta össze ezt az egészet?
Gábor lehajtotta a fejét.
– Nem tudom visszacsinálni… De szeretném helyrehozni…
– Helyrehozni? Hogyan? Elmondod mindenkinek az igazat? Vagy tovább hazudunk?
Csend lett.
A következő hetekben minden megváltozott. Gábor elköltözött anyjához, én pedig próbáltam tartani magam a gyerekek előtt. De Lili egyre többet sírt éjszaka, Bence pedig bezárkózott magába.
A munkahelyemen – egy kisvárosi könyvtárban – mindenki suttogott mögöttem:
– Hallottad? Zsuzsa férje összejött Rékával! – mondta Ildikó a pult mögött.
Próbáltam nem törődni vele, de minden nap újabb pletykák jöttek vissza hozzám.
Egyik este Réka felhívott:
– Zsuzsa… beszélhetnénk?
Letettem a telefont.
Anyám minden nap jött segíteni: főzött, takarított, de közben folyamatosan kritizált:
– Látod? Mondtam én neked! Ha nem adtad volna fel a munkád Pesten… Ha nem költöztetek volna vissza ebbe a porfészekbe…
Egy este Bence odajött hozzám:
– Anya… apa visszajön?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt.
Aztán egy nap Gábor beállított egy csokor virággal és egy borítékkal:
– Zsuzsa… szeretném újrakezdeni. Hibáztam. De rájöttem, hogy nélkületek semmi vagyok.
Anyám majdnem kidobta az ablakon.
– Most már késő! – kiabálta.
De én csak néztem Gábort: őszinte volt vagy csak félt egyedül maradni?
A gyerekek örültek neki, de Lili azt suttogta nekem este:
– Anya… ugye nem fogsz sírni többet?
Aznap éjjel nem aludtam. Mérlegeltem mindent: megbocsássak-e? Vagy védjem meg magamat és a gyerekeimet attól, hogy újra összetörjenek?
Végül nemet mondtam Gábornak. Elköltöztem albérletbe a gyerekekkel. Nehéz volt: kevés pénzünk maradt, anyám folyton panaszkodott, Bence dühös lett rám, Lili pedig még mindig sírt éjszakánként.
De lassan elkezdtem újra élni: visszamentem dolgozni Pestre heti három napot, online tanfolyamot végeztem, esténként mesét olvastam a gyerekeknek és hétvégente kirándultunk a Normafánál.
A kisvárosban persze továbbra is beszéltek rólam: „Zsuzsa biztos elrontott valamit”, „Szegény gyerekek”, „Bezzeg Réka most boldog”.
De már nem érdekelt annyira. Rájöttem: nem mások véleménye számít, hanem az, hogy tiszta lelkiismerettel nézzek tükörbe.
Egy év telt el azóta. Még mindig fáj néha, ha meglátom Gábort Rékával együtt az utcán vagy amikor Bence azt mondja: „Apa jobban főz rántottát.” De már nem omlok össze minden alkalommal.
Most itt ülök az ablakban egy bögre teával és nézem az őszi esőt. Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e igazán újrakezdeni ott, ahol mindenki ismer és mindenki ítélkezik? Ti mit tennétek az én helyemben?