„Apám Nem Engedi, Hogy Bármit is Kidobjak: Otthonunkat Elárasztja a Rend”

A válásom után olyan helyzetbe kerültem, amit sosem képzeltem volna. 7 éves fiam, Áron, és én kénytelenek voltunk elhagyni a kis lakást, amit a volt férjemmel osztottunk meg. Megtakarítások nélkül és máshová nem mehettünk, így visszaköltöztünk gyerekkori otthonomba egy csendes magyarországi kisvárosban. Apám, aki öt éve él egyedül anyám halála óta, szívesen fogadott minket vissza. De a háza már nem az az otthon volt, amire emlékeztem.

Apám háromszobás háza tele volt az évek során összegyűjtött tárgyakkal. Minden szoba tele volt régi bútorokkal, újságok halmaival és dobozokkal, amiket apám azzal indokolt, hogy egyszer még szüksége lehet rájuk. A nappalit egy régi fotel és egy alig működő televízió uralta. Az étkezőasztalt eltemették a bontatlan levelek és évtizedes magazinok halmai.

Áron és én megkaptuk a régi szobámat, ami most apám különféle gyűjteményeinek tárolóhelye volt. Dobozok régi bakelitlemezekkel, poros fényképalbumokkal és még egy törött szobabiciklivel is tele volt. Ki kellett tisztítanunk egy kis sarkot, hogy Áron ágya elférjen. Minden este, amikor betakartam őt, láttam a zavarodottságot a szemében. Nem értette, miért kell így élnünk.

Próbáltam beszélni apámmal a rendrakásról. „Több helyre van szükségünk,” kérleltem. „Áronnak kell hely játszani és házi feladatot csinálni.” De apám hajthatatlan volt. „Minden itt lévő dolognak van emléke,” mondta. „Nem dobhatom csak úgy ki.”

Megértettem a kötődését ezekhez a dolgokhoz; ezek az anyámmal közösen megélt életük maradványai voltak. De ez kezdett elviselhetetlenné válni. A rendetlenség nemcsak fizikai volt; érzelmi is. Minden nap nehezen nyomta a vállamat, emlékeztetve az elvesztett életemre és a bizonytalan jövőre.

Áronnak problémái kezdtek lenni az iskolában. A tanára megemlítette, hogy elkalandozott és visszahúzódó lett. Otthon nyugtalan volt, nem talált helyet játszani vagy pihenni. Bűntudatom volt amiatt, hogy kiragadtam őt az ismert életéből és ebbe a káoszba hoztam.

Egy este, miután Áron lefeküdt, újra leültem apámmal beszélgetni. „Kérlek,” könyörögtem, „Áron kedvéért legalább egy szobát ki tudnánk takarítani?” De apám megrázta a fejét. „Ez az én otthonom,” mondta határozottan. „Nem tudom megváltoztatni.”

Akkor jöttem rá, hogy apám makacssága nemcsak a dolgokról szólt; hanem a múltba kapaszkodásról is. Nem tudott elengedni anyát vagy az együtt felépített életüket. És az ő fejében a rendrakás azt jelentette volna, hogy kitörli ezeket az emlékeket.

Mivel nem volt más lehetőségem, elkezdtem második munkát keresni. Talán ha elég keményen dolgozom, összegyűjthetek annyit, hogy Áronnal egy kis lakást bérelhessünk. Nem lenne könnyű, de meg kellett próbálnom.

Addig is abból gazdálkodtunk, amink volt. Kialakítottam egy ideiglenes tanulósarkot Áronnak a zsúfolt szobánk sarkában, és próbáltam minél otthonosabbá tenni. Hétvégéket a parkban vagy könyvtárban töltöttük, bárhol, ahol nyitott és szabad tér volt.

Bármennyire is vágytam más kimenetelre, tudtam, hogy vannak dolgok, amik meghaladják az irányításomat. Apám háza úgy marad majd—emlékműként az ő emlékeinek és állandó emlékeztetőként jelenlegi valóságunkra.