A mi titkos szavunk: Egy anya és lánya harca a bizalomért és a biztonságért

– Anya, mikor jössz értem? – A hangja remegett, de próbálta elrejteni. A telefon túloldalán ültem a konyhaasztalnál, a kezem a bögrém köré fonva, és hirtelen minden megszűnt körülöttem. A lányom, Dorka, sosem kérdezett ilyet, amikor az apjánál volt. – Miért kérded, kicsim? – próbáltam nyugodt maradni, de a szívem már hevesen vert. – Csak… hiányzol. És… tudod, ma nem volt időm megnézni a kedvenc sorozatomat. Meg aztán… elfogyott a narancsos joghurtom. – Narancsos joghurt. Ez volt a mi szavunk. A titkos jelzés, amit még tavaly találtunk ki, amikor először maradt egyedül az apjánál egy hétvégére. Ha valami baj van, ha nem érzi magát biztonságban, csak mondja ki: narancsos joghurt. Akkor én azonnal indulok érte. Most kimondta. És én tudtam: baj van.

A válás után minden megváltozott. A férjem, Gábor, új életet kezdett egy másik nővel, Erikával. Dorka csak hétvégenként volt náluk, de mindig boldogan jött haza – legalábbis eddig. Most viszont valami történt. – Dorka, mindjárt indulok érted – mondtam halkan, miközben már kerestem a kulcsomat és a táskámat. – Csak maradj nyugodt, jó? Mindjárt ott vagyok.

Az autóban ülve remegő kézzel markoltam a kormányt. Az agyam zakatolt: mi történhetett? Gábor sosem bántotta volna Dorkát… de Erika? Alig ismertem azt a nőt. Mindig kedvesnek tűnt, de valamiért sosem nézett a szemembe.

A panelház előtt már ott állt Gábor autója. Felrohantam a harmadikra, és becsöngettem. Erika nyitott ajtót, karba tett kézzel nézett rám. – Szia, Zsuzsa. Miért jöttél ilyen korán? – Dorka hívott. El kell vinnem – mondtam határozottan. Erika arca megfeszült. – Gábor nincs itthon, boltba ment. Dorka jól van, épp rajzol.

Beléptem a lakásba. Dorka az asztalnál ült, színes ceruzákkal játszott, de ahogy meglátott, felpattant és átölelt. Éreztem, hogy remeg. – Menjünk haza, anya! – suttogta a fülembe.

– Mi történt? – kérdeztem útközben, miközben próbáltam nem sírni vezetés közben.
– Erika rám kiabált… azt mondta, hogy útban vagyok… hogy jobb lenne, ha nem lennék itt… és hogy apának úgyis csak ő számít már… – Dorka hangja elcsuklott.
– Megütött? – kérdeztem halkan.
– Nem… de bezárt a szobába és nem engedett ki ebédelni… csak amikor apu hazaért.

A gyomrom összeszorult. Hogy tehette ezt valaki egy gyerekkel? Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen?

Otthon Dorka órákig hozzám bújt. Próbáltam megnyugtatni, de bennem is tombolt a düh és a tehetetlenség.

Este felhívott Gábor.
– Zsuzsa, mi ez az egész? Erika mondta, hogy elvitted Dorkát minden szó nélkül! – A hangja ideges volt.
– Gábor, Dorka használta a titkos szavunkat. Tudod mit jelent ez? Erika bezárta őt a szobába és kiabált vele! – kiabáltam vissza.
– Ez biztosan félreértés… Erika mondta, hogy csak fegyelmezni akarta…
– Egy gyereket nem lehet bezárni! Nem lehet megalázni! Gábor, ha még egyszer ilyet hallok, nem engedem oda többet Dorkát!

Csend lett a vonalban.
– Majd beszélek Erikával… – mondta végül fáradtan.

De én tudtam: ez nem elég.

Másnap reggel Dorka még mindig szorosan bújt hozzám reggeli közben.
– Anya… ugye soha nem kell visszamennem Erikához?
– Nem kell, ha nem akarod – simogattam meg a haját.

Aznap délután Gábor átjött hozzánk. Feszült volt, Erika nem jött vele.
– Zsuzsa… beszéltem Erikával. Azt mondja, túlreagáltad… De… én is látom Dorkán, hogy fél tőle. Nem tudom mit csináljak…
– Gábor… te vagy az apja! Neked kell megvédened! Ha nem tudod megoldani ezt vele, akkor bíróságra megyek!

Gábor lehajtotta a fejét.
– Igazad van… Nem gondoltam volna, hogy Erika ilyen lehet…

Napokig tartottak ezek a feszültségek. Erika üzeneteket írt nekem: „Miért rontod el az életemet? Miért uszítod ellenem Dorkát?” Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, de minden szó fájt.

A családomban is kitört a vihar: anyám szerint túl érzékeny vagyok; apám azt mondta: „Ne szólj bele Gábor új életébe!” De én tudtam: ha most nem állok ki Dorkáért, soha nem bocsátom meg magamnak.

Végül Gábor bejelentette: Erika elköltözik tőlük egy időre. Dorka fellélegzett; újra mosolygott.

De bennem örökre ott maradt a félelem: vajon hány gyerek él át hasonlót nap mint nap? Hányan mernek szólni? És hány szülő veszi komolyan az első jeleket?

Most már minden este lefekvés előtt megkérdezem Dorkát: „Minden rendben?” És ő néha csak annyit mond: „Ma igen.”

Vajon hány családban lenne szükség egy titkos szóra ahhoz, hogy végre meghalljuk egymást? És vajon hányan merünk igazán odafigyelni egymásra?