Segítség! A férjem semmit sem tud a lányunkról – Egy anya vallomása

– Milyen színű a kedvenc pulcsid, Lili? – kérdezte Zoltán, miközben a villájával unottan piszkálta a krumplit. Lili rám nézett, szemében ott volt az a jól ismert, csendes csalódottság. – Tudod, apa, amit tavaly karácsonyra kaptam tőled… – próbálta menteni a helyzetet, de Zoltán csak zavartan elmosolyodott.

A levegő megfagyott az asztal fölött. Én már nem is ettem, csak figyeltem őket. Hányszor próbáltam már elmondani Zoltánnak, hogy Lili nem szereti a rózsaszínt? Hogy mostanában inkább sötétkéket hord, mert az osztályban mindenki azt viseli? Hogy allergiás lett a mogyoróra, és hogy már nem szereti a régi meséket? De mintha minden szó leperegne róla.

Aznap este, amikor Lili már aludt, nem bírtam tovább. – Zoltán, mikor beszélgettél utoljára igazán a lányoddal? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom.

– Miről beszélsz? Mindennap együtt vacsorázunk – felelte fáradtan, mintha ezzel minden rendben lenne.

– De nem ismered őt! Nem tudod, mi foglalkoztatja, kik a barátai, mitől fél… – A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Néha úgy érzem, mintha egyedül lennék ebben az egészben.

Zoltán csak nézett rám. Aztán felállt, és szó nélkül bement a dolgozószobába. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Ott maradtam a konyhában, egyedül a csenddel és azzal az érzéssel, hogy valami végleg eltört.

Másnap reggel Lili csendben készülődött az iskolába. Megsimogattam a haját. – Minden rendben lesz, anya – mondta halkan. De tudtam, hogy nem lesz rendben. Az apja már elment dolgozni, mint mindig.

A munkahelyemen egész nap csak ezen járt az eszem. Vajon én rontottam el valamit? Túl sokat vártam el Zoltántól? Vagy ő az, aki sosem akart igazán részt venni Lili életében?

Este újra próbálkoztam. – Zoltán, kérlek… Próbáld meg jobban megismerni Lilit. Menjetek el együtt valahova hétvégén! Beszélgessetek! – könyörögtem.

– Nem értem, miért csinálsz ebből ekkora ügyet – morogta. – Dolgozom, eltartom a családot. Ez nem elég?

– Nem! Egy gyereknek apára is szüksége van, nem csak pénzre! – kiabáltam rá először életünkben.

Lili ott állt az ajtóban. Hallotta mindent.

Aznap este hozzám bújt az ágyban. – Anya, apa haragszik rám? – kérdezte félve.

– Nem rád haragszik, kicsim. Csak néha nehéz neki kimutatni az érzéseit – hazudtam neki. Mert nem akartam, hogy azt higgye, ő tehet bármiről is.

A következő hetekben Zoltán még távolabb került tőlünk. Egyre többet dolgozott, hétvégén is csak a laptopját bámulta. Lili egyre csendesebb lett. Már nem mesélt annyit az iskoláról, és esténként gyakran sírt álomban.

Egyik nap levelet találtam az asztalon. Lili írta:

„Kedves Apa! Szeretném, ha egyszer eljönnél velem a játszótérre. Vagy csak beszélgetnénk egy kicsit. Szeretlek. Lili”

A levél ott maradt érintetlenül napokig.

Végül összeszedtem minden bátorságomat és leültem Zoltánnal beszélgetni.

– Ha így folytatjuk, elveszítjük Lilit – mondtam neki sírva. – Már most is alig beszél hozzád. Nem akarom, hogy egyszer majd azt mondja: sosem volt igazi apja.

Zoltán sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Nem tudom, hogyan kell csinálni… Az én apám sosem beszélgetett velem. Mindig csak dolgozott vagy kiabált.

Akkor értettem meg először igazán: Zoltán sem kapott mintát arra, hogyan kell apának lenni.

– Próbáljuk meg együtt – mondtam neki halkan. – Nem baj, ha hibázol. Csak legyél ott neki.

Az első közös programjuk ügyetlenül indult. Zoltán nem tudta, miről beszélgessen Lilivel a játszótéren. De amikor Lili megmutatta neki az új hintát és nevetve felült rá, valami megtört benne is. Először láttam őket együtt nevetni.

Azóta lassan javulnak a dolgok. Zoltán még mindig sokat dolgozik, de hetente egyszer elmegy Lilivel sétálni vagy fagyizni. Néha még mindig elveszettnek tűnik ebben az új szerepben, de legalább próbálkozik.

Én pedig minden este hálát adok azért a kis levélért az asztalon – mert talán ez mentette meg a családunkat.

De vajon hány családban maradnak kimondatlanul ezek a fájdalmak? Hány gyerek nő fel úgy, hogy sosem ismeri meg igazán az apját? Vajon lehet még hidat építeni két ember között akkor is, ha már minden szó csak falat emel?