Egy tanár jósága – Egy élet, amely visszaadta a reményt

– Miért nem eszel, fiam? – kérdezte halkan László bácsi, miközben a menza zsivajában próbáltam elrejteni az üres tányéromat. A hangja meleg volt, de a szemeiben ott bujkált az aggodalom. A gyomrom korgott, de a büszkeségem még erősebb volt. – Nem vagyok éhes – hazudtam, miközben a kabátom zsebében szorongattam az utolsó százforintosomat.

Azt hiszem, akkor először éreztem igazán, hogy láthatatlan vagyok ebben a világban. Anyám három műszakban dolgozott egy zuglói pékségben, apám rég elment, csak néha küldött egy-egy képeslapot vidékről. A lakásunkban gyakran nem volt fűtés, és a hűtő is inkább csak levegőt tartott. Az iskolában mindenki tudta, hogy szegények vagyunk, de senki sem beszélt róla. Csak László bácsi nézett rám úgy, mintha számítanék.

– Gyere, ülj ide mellém! – intett magához. Zavartan leültem, próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De ő már rendelt is két adag bablevest és egy-egy kakaós csigát. – Ez nem alamizsna – mondta halkan. – Nekem is voltak nehéz időim. Együtt könnyebb.

Aznap délután hazafelé menet a hóban csúszkálva azon gondolkodtam: vajon miért segített rajtam? Miért törődött velem, amikor mások inkább elfordították a fejüket? Otthon anyám fáradtan mosolygott rám. – Jó napod volt? – kérdezte. – Igen – feleltem, de nem mondtam el semmit. Nem akartam, hogy szégyellje magát miattam.

A következő hetekben László bácsi többször is meghívott ebédelni. Néha csak csendben ültünk egymás mellett, máskor mesélt a gyerekkoráról, amikor ő is egyedül nőtt fel a háború után. – Az emberek hajlamosak elfelejteni, milyen érzés éhesnek lenni – mondta egyszer. – De én sosem felejtem el.

Az osztálytársaim közül néhányan gúnyolódtak rajtam: – Na mi van, te vagy a tanár kedvence? – kérdezte egyszer Gábor, akinek apja ügyvéd volt. – Inkább legyek valaki kedvence, mint senkié – vágtam vissza dühösen. De belül fájt minden szó.

A családomban sem volt könnyű. Anyám nővére, Ilona néni gyakran jött át panaszkodni: – Minek neked ez az iskola? Inkább dolgoznod kéne! – kiabálta egy este. Anyám csak sírt csendben a konyhában. Én pedig megfogadtam: ha egyszer lesz lehetőségem, kitörök ebből az ördögi körből.

A tél végére László bácsi beteg lett. Egyre ritkábban járt be az iskolába. Az utolsó alkalommal, amikor láttam, csak annyit mondott: – Soha ne felejtsd el, hogy számítasz valakinek. És ha egyszer tudsz segíteni valakin, tedd meg.

Eltelt hét év. Közben lediplomáztam az ELTE-n jogászként. Dolgoztam diákmunkában, ösztöndíjat kaptam, és végül sikerült elhelyezkednem egy ügyvédi irodában. Anyám időközben megbetegedett, én ápoltam őt egészen a haláláig. Ilona néni továbbra is csak panaszkodott: – Bezzeg ha hallgattál volna rám! Most legalább lenne pénzed! – De én tudtam: anyám büszke lenne rám.

Egyik este későn értem haza a munkából, amikor egy régi ismerősöm, Zsuzsa keresett meg Facebookon: – Hallottad? László bácsi nagyon rossz állapotban van. Egyedül él az Örs vezér téri panelban. Senkije sincs.

Nem gondolkodtam sokáig. Másnap reggel vettem egy nagy csomag élelmiszert, gyógyszert és egy meleg takarót. Amikor becsöngettem hozzá, először nem ismert meg.

– Ki maga? – kérdezte rekedten.
– Ádám vagyok… emlékszik rám? A fiú a menzáról…

A szeme megtelt könnyel.
– Te vagy az…

A lakás hideg volt és sötét. A radiátor régóta nem működött rendesen, a hűtőben csak néhány tojás és egy doboz margarin árválkodott.

– Hogyhogy itt vagy? – kérdezte.
– Maga segített rajtam akkor… Most én szeretnék segíteni magán.

Nem volt könnyű meggyőzni őt arról, hogy elfogadja a segítséget. Büszke ember volt egész életében.
– Nem akarok terhet rakni rád…
– Maga sosem volt teher! Nekem maga adott reményt akkoriban.

Hetente jártam hozzá: vittem ebédet, segítettem takarítani, beszélgettünk órákon át régi időkről és arról is, mennyire megváltozott a világ. Néha vittem magammal Zsuzsát is; együtt nevettünk László bácsi régi tanári történetein.

Egyik nap azonban váratlanul betoppant Ilona néni is.
– Mit keresel te itt? – kérdezte gyanakodva.
– Segítek annak az embernek, aki annak idején rajtam segített.
– Minek pazarolod rá az idődet? Nem a te családod!
– De igenis az! Mert aki jóságot ad neked gyerekként, az családoddá válik.

Ilona néni csak legyintett és elment. De én tudtam: helyesen cselekszem.

Ahogy telt az idő, László bácsi állapota javult valamelyest; legalább már nem volt magányos. Egyik este azt mondta:
– Ádám… ha nem lettél volna ott akkoriban… lehet már nem is élnék.
– Maga adott nekem hitet önmagamban… Most én szeretném visszaadni ezt magának.

A panelházban lakók közül többen furcsán néztek rám: „Mit keres ez a fiatalember mindig ennél az öregnél?” De nem törődtem velük. Tudtam: amit teszek, az helyes.

Amikor László bácsi végül kórházba került tüdőgyulladással, minden nap bementem hozzá. Az utolsó beszélgetésünk örökre bennem marad:
– Ádám… ne hagyd abba! Segíts másokon is…
– Megígérem.

A temetésén csak néhány régi kolléga és én álltunk ott a sírnál. De én tudtam: egy életnyi jóságot hagyott maga után.

Most már felnőttként gyakran gondolok arra: vajon hány Ádám van még ma Magyarországon, akit senki sem vesz észre? Hány László bácsi él magányosan panelházakban?

Talán mindannyiunknak oda kellene figyelnünk egymásra…

Mit gondoltok? Tényleg ennyire nehéz meglátni a másikat? Vagy csak elfelejtettünk igazán emberek lenni?