A Balaton, ami elválasztott minket: Miért nem akarok többé nyaralni a férjem családjával

– Már megint késel, Zsolt! – kiáltottam a fürdőszoba ajtaján keresztül, miközben a bőröndöt próbáltam becipzározni. A gyomrom görcsben állt, ahogy hallottam, hogy anyósom, Ilona néni már a folyosón toporog. – Ha nem indulunk most, lekéssük a vonatot! – szólt be türelmetlenül.

A Balatonra készültünk, ahogy minden évben, de tavalyi emlékeim még mindig élénken éltek bennem. Akkor is így kezdődött: feszültséggel, rohanással, és azzal az érzéssel, hogy valami rossz fog történni. Tavaly a férjem családja – Ilona néni, sógorom, Gábor és a felesége, Ági – mind együtt voltunk egy kis nyaralóban Siófokon. Már az első este veszekedéssel telt: Ilona néni szerint túl sokat költöttünk vacsorára, Gábor pedig egész este a telefonját nyomkodta, miközben Ági rám célozgatott, hogy „bezzeg valaki nem tud főzni rendesen”.

Most újra ott álltam a küszöbön, bőrönddel a kezemben, és azon gondolkodtam: miért mondtam igent idén is? Talán mert Zsolt annyira ragaszkodott hozzá. – Ez csak egy hét, Lucus – mondta előző este. – Anyámnak ez sokat jelent. De nekem? Nekem mit jelent?

A vonaton Ilona néni már az első percben elővette a szendvicseket és kiosztotta mindenkinek. – Lucikám, te is kérsz? – kérdezte álszent mosollyal. – Vagy te inkább valami egészségeset ennél? – tette hozzá gúnyosan. Zsolt rám nézett, mintha bocsánatot kérne helyette is. Csak megráztam a fejem.

A balatoni nyaralóban minden ugyanúgy volt, mint tavaly: a szűk szobák, a nyikorgó ágyak és az örökös meleg. Az első este vacsoránál Gábor megint csak a telefonját nézte. – Nem tudnád legalább most letenni? – szólt rá Ági ingerülten. Gábor fel sem nézett. Ilona néni közben arról panaszkodott, mennyire drága lett minden. – Régen bezzeg háromszor ennyi kaját vettünk ennyi pénzből! – sopánkodott.

Másnap reggel Ági rám bízta a reggeli készítését. – Te úgyis szeretsz főzni – mondta mosolyogva, de éreztem a szavai mögött a szúrást. Amikor elkészítettem a rántottát, Ilona néni csak annyit mondott: – Hát, én ezt kicsit sósnak érzem… De azért jó lesz.

A napok egyre feszültebben teltek. Minden apróságon összevesztünk: ki menjen le először a partra, ki vigye le a napernyőt, ki fizessen a fagyizásnál. A pénz állandó téma volt. Zsolt próbált közvetíteni, de ő is egyre ingerültebb lett. Egyik este, amikor Ilona néni megint szóvá tette, hogy „Lucikám, te mindig csak költenél”, elszakadt nálam a cérna.

– Elég volt! – csattantam fel. – Nem vagyok gyerek! Nem kell mindenért engem hibáztatni! – A szobába rohantam és becsaptam magam mögött az ajtót. Zsolt utánam jött.

– Sajnálom… Tudom, hogy nehéz velük – mondta halkan.

– Nem érted! – sírtam. – Minden évben ugyanaz! Mindig én vagyok a hibás! Mindig én vagyok az idegen!

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Ági odajött hozzám.

– Ne haragudj a tegnapiért… Tudom, anyósod nehéz eset. De mi is csak próbálunk túlélni itt egymást – mondta fáradtan.

A hét végére már mindenki kimerült volt. Hazafelé a vonaton csendben ültünk egymás mellett. Zsolt megszorította a kezem.

Otthon eldöntöttem: soha többé nem megyek velük nyaralni. Idén Ilona néni újra meghívott minket Balatonfüredre. Zsolt rám nézett: – Mit gondolsz?

Csak ennyit mondtam: – Nem akarom újra elveszíteni magam miattuk.

Most itt ülök és azon gondolkodom: Miért olyan nehéz nemet mondani annak, amitől szenvedünk? Vajon más is átélte már ezt? Várom a ti történeteiteket is…