A barátnőm férjhez ment az exemhez – de az igazság csak évekkel később derült ki

– Hogy voltál képes ezt megtenni velem? – kérdeztem Esztert, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal idegesen dobolva a kopott fán. Az eső dobolt az ablakon, mintha csak a szívem zakatolását akarta volna utánozni.

Eszter nem nézett rám. A tekintete a teáscsészéjében úszkáló citromkarikán pihent. – Nem akartam, hogy így legyen – suttogta. – De szerelmes lettem Gáborba. Nem tudtam mást tenni.

A szavak úgy vágtak belém, mintha kést forgattak volna a mellkasomban. Gábor… az első nagy szerelmem, akivel együtt álmodtunk arról, hogy egyszer majd lesz egy kis házunk a Balaton-felvidéken, két gyerekünk és egy kutyánk. Aztán egyik napról a másikra vége lett mindennek. Gábor elhagyott – akkor még azt hittem, csak úgy, minden ok nélkül.

Aztán jött a hír: Eszter és Gábor együtt vannak. Eleinte nem akartam elhinni. Aztán láttam őket kézen fogva sétálni a Margitszigeten, mintha mindig is összetartoztak volna. Az egész város beszélt róluk. Én pedig próbáltam túltenni magam rajta. Új munkahelyet kerestem, elköltöztem egy albérletbe Zuglóban, és minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem őket.

De az árulás érzése nem múlt el. Minden egyes nap ott volt velem: amikor reggel kávét főztem, amikor este hazaértem a munkából, amikor egyedül ültem a kanapén és néztem a plafont. A barátaim azt mondták, engedjem el, hiszen Eszter is csak ember. De én nem tudtam megbocsátani neki.

Évek teltek el. Eszter és Gábor összeházasodtak. Meghívót is kaptam az esküvőjükre, de sosem válaszoltam rá. A közös barátaink szerint szép esküvő volt: Eszter hófehér ruhában, Gábor elegáns öltönyben, boldogan mosolyogtak egymásra. Én pedig otthon ültem egyedül, és próbáltam nem gondolni rájuk.

Aztán egy nap – talán hat évvel később – Gábor felhívott. Először azt hittem, téves hívás. De aztán meghallottam a hangját: ugyanaz a mély, kissé rekedt hang, amitől valaha megremegett bennem minden.

– Szia, Anna – mondta halkan. – Beszélhetnénk?

Nem tudtam nemet mondani. Találkoztunk egy kávézóban a belvárosban. Gábor fáradtnak tűnt, mintha éveket öregedett volna azóta, hogy utoljára láttam.

– Miért hívtál? – kérdeztem gyanakodva.

– Mert… – sóhajtott nagyot –, mert rájöttem, hogy hibát követtem el. Nem kellett volna elhagynom téged. Eszterrel… nem működik. Már régóta nem működik.

A szavai egyszerre voltak édesek és keserűek. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha újrakezdenénk? De aztán eszembe jutott minden fájdalom, minden magányos este.

– És ezt Eszter tudja? – kérdeztem halkan.

Gábor megrázta a fejét. – Nem… még nem mondtam el neki semmit. De szeretném tisztázni veled a dolgokat… szeretném tudni, van-e még esélyünk.

A szívem hevesen vert. Egyszerre akartam sírni és nevetni. Hát ezért hagyott el? Mert Eszter könnyebben elérhető volt? Vagy csak menekült valami elől?

Aznap este órákig forgolódtam az ágyamban. Eszterrel hónapok óta nem beszéltem – ő sem keresett engem. Vajon tudja, hogy Gábor már rég nem boldog mellette? Vajon érzi az árnyékot kettőjük között?

Másnap reggel Eszter hívott fel váratlanul.

– Anna… beszélhetnénk? – kérdezte remegő hangon.

Találkoztunk ugyanabban a parkban, ahol évekkel ezelőtt mindent elvesztettem.

– Tudom, hogy Gábor keresett téged – mondta Eszter anélkül, hogy rám nézett volna.

– Honnan tudod? – kérdeztem döbbenten.

– Láttam az üzeneteit a telefonján. És… érzem már régóta, hogy valami nincs rendben köztünk. De azt hittem, majd helyrejön minden.

Csend lett köztünk. A fák lombjai között átsütött a napfény; olyan volt, mintha valami új kezdet lehetősége lebegne a levegőben.

– Mit akarsz most tenni? – kérdeztem végül.

Eszter vállat vont. – Nem tudom… Talán el kell engednem őt. Talán neked kellene boldognak lenned vele…

De én már nem akartam Gábort. Túl sok sebet hagyott maga után bennem – és Eszterben is.

– Nem hiszem, hogy boldog lennék vele – mondtam ki végül őszintén. – És te sem leszel az soha mellette, ha mindig attól félsz, hogy újra elhagy valakiért.

Eszter sírni kezdett; én átöleltem őt. Két megtört nő ölelte egymást egy parkban Budapesten – mindketten ugyanannak a férfinak az árnyékában élve.

Azóta eltelt néhány hónap. Eszter elköltözött Gábortól; én pedig végre elkezdtem újra bízni benne – és magamban is.

Néha még mindig eszembe jut: vajon miért választjuk mindig azt az utat, ami a legjobban fáj? És vajon képesek vagyunk-e valaha igazán megbocsátani annak, aki egyszer már összetörte a szívünket?