A férjem, az otthonunk szelleme: mindig az anyjánál vagy a munkában

„Péter, nem hiszem el, hogy megint elmész!” – kiáltottam utána, miközben a bejárati ajtó csukódott mögötte. A szívem hevesen vert, a kezem remegett a düh és a tehetetlenség keverékétől. Ott álltam a nappali közepén, karomban a kisfiunkkal, aki éppen csak elaludt. Az elmúlt hónapokban ez a jelenet újra és újra megismétlődött. Péter vagy az anyjánál volt, vagy késő estig dolgozott az irodában. Mintha csak egy szellem lenne az otthonunkban, aki néha megjelenik, de sosem marad elég sokáig ahhoz, hogy valóban jelen legyen.

„Eszter, tudod, hogy most sok a munka. És anyámnak is szüksége van rám” – mondta Péter védekezően, amikor egyszer sikerült leülnünk beszélgetni. De én már nem tudtam elfogadni ezt a magyarázatot. Az anyja mindig is fontos volt számára, de most úgy tűnt, mintha én és a gyerekünk csak másodlagosak lennénk az életében.

A barátnőim azt mondták, hogy talán minden megváltozik majd, ha visszatérek dolgozni a szülési szabadság után. De én nem voltam ebben olyan biztos. Minden nap egyre inkább úgy éreztem, hogy egyedül vagyok ebben a házasságban. A magány lassan bekúszott a mindennapjaimba, és már nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Egyik este, amikor Péter ismét későn jött haza, már nem bírtam tovább. „Péter, miért nem látod, hogy ez így nem mehet tovább?” – kérdeztem kétségbeesetten. „Már alig beszélünk egymással. A gyerekünket alig látod. Ez így nem család.”

Péter fáradtan nézett rám. „Eszter, próbálok mindent megtenni értetek. De most tényleg sok a munka. És anyám…” – kezdte újra.

„Mindig csak az anyád!” – vágtam közbe. „És mi? Mi mikor leszünk fontosak?”

A csend súlyos volt közöttünk. Péter csak állt ott, mintha nem értené, miért vagyok ennyire feldúlt. Talán tényleg nem értette.

Az éjszaka közepén felébredtem a kisfiunk sírására. Ahogy ringattam őt vissza álomba, azon gondolkodtam, hogyan jutottunk idáig. Valaha szerelmesek voltunk, tele tervekkel és álmokkal. Most pedig úgy éreztem magam, mint egy idegen az életében.

Másnap reggel elhatároztam, hogy változtatnom kell valamin. Nem várhatok tovább arra, hogy Péter észhez térjen. El kell kezdenem saját magamért is tenni valamit.

Elkezdtem újra kapcsolatba lépni régi barátokkal, akik mindig is támogattak engem. Elmentem egy önismereti tanfolyamra is, ahol megtanultam jobban megérteni saját érzéseimet és szükségleteimet.

Egyik nap Péter korábban jött haza a munkából. Meglepődött, amikor látta, hogy éppen egy online tanfolyamot nézek.

„Mit csinálsz?” – kérdezte kíváncsian.

„Próbálom megtalálni önmagam” – válaszoltam egyszerűen.

Láttam rajta, hogy elgondolkodik ezen. Talán először kezdte megérteni, hogy valami tényleg nincs rendben.

Azóta lassan változnak a dolgok. Péter próbál több időt tölteni velünk, és én is igyekszem türelmesebb lenni vele. De még hosszú út áll előttünk.

Vajon képesek leszünk újra megtalálni egymást? Vagy ez az út már csak külön-külön vezethet minket tovább? Ezek a kérdések még mindig ott motoszkálnak bennem.