A hívatlan vendég: Egy házasság próbája egy budapesti panellakásban

– Már megint az én tusfürdőmet használtad, Dorka? – csattantam fel, miközben a fürdőszoba ajtajában álltam, kezemben az üres flakonnal. A tizenhat éves lány csak vállat vont, és visszafordult a telefonjához. – Nem volt más, bocs – mondta flegmán, mintha ez mindennapos lenne.

Két éve még azt hittem, Gáborral minden akadályt legyőzünk. Együtt nevettünk a Margitszigeten, hosszú sétákat tettünk a Duna-parton, és azt képzeltük, hogy a múltja – az előző házassága és a lánya – csak egy árnyék lesz a közös életünkön. Aztán egy nap minden megváltozott.

Dorka anyja újra férjhez ment, és vidékre költözött. Dorka nem akart menni. Egyik este Gábor hívott fel kétségbeesetten: – Niki, Dorka nálunk maradna. Csak ideiglenesen. – A hangja remegett. Nem tudtam nemet mondani.

Az ideiglenességből végül állandóság lett. A kétszobás panelban hárman szorongtunk: Gábor, én és Dorka. Az első hetekben próbáltam kedves lenni hozzá. Megkérdeztem, mit enne vacsorára, segítettem a matek házijában. De Dorka rideg maradt. Az apjával összesúgtak, amikor beléptem a szobába, és néha úgy éreztem, mintha betolakodó lennék a saját otthonomban.

Egy este Gábor későn ért haza. A vacsora kihűlt, Dorka pedig már rég a szobájába zárkózott. – Miért nem próbálsz meg jobban kijönni vele? – kérdezte Gábor fáradtan. – Próbálok! – vágtam vissza. – De ő nem akar velem beszélni! Mindig csak az anyját emlegeti, vagy téged keres! Én itt vagyok… de mintha láthatatlan lennék.

Gábor sóhajtott. – Nehéz neki is. Próbálj türelmes lenni.

Türelmes voltam. Legalábbis próbáltam. De amikor Dorka elkezdett késő este hazajárni, és egyszer sem szólt előre, hol van, már nem bírtam tovább.

– Ez így nem mehet tovább! – kiabáltam Gábornak egy éjszaka, amikor Dorka csak hajnali kettőkor ért haza. – Ez nem az én gyerekem! Nem tudom kezelni!

Gábor arca megkeményedett. – De az én lányom! És ha szeretsz engem, akkor őt is el kell fogadnod!

Sírtam aznap éjjel. A fürdőszobában ültem a hideg kövön, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire önző vagyok? Vagy csak túl nagyot vállaltam?

Másnap reggel Dorka csendben ült az asztalnál. Meglepődtem, amikor megszólalt:
– Tudom, hogy utálsz itt engem.
– Nem utállak – mondtam halkan. – Csak… nehéz nekem is.
– Nekem is nehéz – suttogta.

Aznap először éreztem valami törékeny szövetséget köztünk. De ez csak pillanatnyi volt. A következő héten újra veszekedtünk: a mosatlan edények miatt, a hangos zene miatt, minden apróság miatt.

A barátnőim azt mondták: – Niki, ne hagyd magad! Ez nem a te felelősséged! De amikor Gábor rám nézett azokkal a fáradt szemeivel, mindig elgyengültem.

Egy vasárnap reggel Gábor anyja jött át látogatóba. A konyhában suttogva beszélgettek:
– Niki nem tud bánni Dorkával – mondta az anyósom.
– Próbálom… tényleg próbálom – válaszoltam remegő hangon.
– Egy anya mindig anya marad – sóhajtott.

Aznap este Gábor leült mellém.
– Szeretlek – mondta halkan –, de nem akarom elveszíteni a lányomat sem.
– És engem? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.
– Téged sem.

Ott ültem a kanapén, körülöttem a panelházak fényei villogtak az ablakon túl. Vajon tényleg lehet egyszerre mindenkinek megfelelni? Vagy valakinek mindig fájni fog?

Most itt vagyok: két év házasság után, egy kamaszlánnyal és egy férfival, akit szeretek – de már nem tudom, elég vagyok-e ehhez az élethez.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet igazán boldog egy mozaikcsalád Magyarországon? Vagy csak illúzió mindaz, amiben hinni szeretnék?