A nagyapa, aki újra apa lesz – Egy család titkai

– László, miért nem mondod el, mi nyomja a lelked? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A férjem csak bámult ki az ablakon, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Az utóbbi hónapokban egyre távolabb került tőlem, és én egyre inkább úgy éreztem, mintha idegenek lennénk egymás számára.

Harminc éve vagyunk házasok. Két felnőtt gyerekünk van: Zsófi már saját családot alapított, Gergő pedig külföldön dolgozik. Mindig azt hittem, hogy Lászlóval együtt öregszünk meg békében, de most valami megváltozott. Egy este, amikor már azt hittem, alszik, hallottam, ahogy halkan sír. Soha nem láttam még ilyennek.

Aztán jött az a telefonhívás. Egy női hang volt a vonal másik végén. „Jó estét kívánok, László otthon van?” – kérdezte bizonytalanul. „Igen, de ki keresi?” – válaszoltam. Egy pillanatnyi csend után letette. Onnantól kezdve nem tudtam szabadulni a gondolattól: vajon mi történik a hátam mögött?

Egyik este Zsófi is átjött hozzánk vacsorára. Láttam rajta, hogy feszeng, mintha tudna valamit, amit én nem. „Anya, minden rendben van veletek?” – kérdezte végül. „Persze, csak kicsit fáradt vagyok” – hazudtam. De Zsófi nem hagyta annyiban. „Apa furcsán viselkedik mostanában. Nem akarod megkérdezni tőle, mi baja?” – suttogta.

A következő napokban László még zárkózottabb lett. Egyre később járt haza, és amikor kérdeztem, csak annyit mondott: „Sok a munka.” De én tudtam, hogy ez nem igaz. Egy este elhatároztam, hogy követem. Láttam, ahogy beül egy régi zöld Ladába a város szélén. Egy fiatal nő várta ott – alig lehetett harminc éves.

Hazamentem, és egész éjjel sírtam. Másnap reggel László rám nézett: „Beszélnünk kell.” Leültünk egymással szemben. „Judit… én hibáztam. Nem akartalak megbántani. De… lesz egy gyerekem.” A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany.

„Hogy érted ezt?” – suttogtam.

„A nő… akit láttál… Anna. Vele volt egy rövid kapcsolatom. Nem terveztem semmit, csak… magányos voltam. Azt mondta, terhes tőlem.” László hangja megtört volt.

Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, és próbáltam felfogni a hallottakat. Harminc év után… újra apa lesz? És én? Mi lesz velem? Mi lesz a családunkkal?

Zsófi másnap átjött hozzám. Látta rajtam a fájdalmat. „Anya, tudom, hogy nehéz… de apa is szenved. Nem lehetne valahogy megbocsátani neki?” – kérdezte könnyes szemmel.

Napokig csak bolyongtam a lakásban. Minden tárgy emlékeket idézett: az esküvői fotónk a falon, Gergő első cipője a polcon… Vajon mindez semmit sem jelentett? Vagy csak elfelejtettük egymást szeretni?

Egy este László hazajött, és letérdelt elém.
– Judit, kérlek… nem akarom elveszíteni a családomat. Hibáztam, de szeretlek téged. Segítesz nekem jó apának lenni ennek a gyereknek is? Vagy legalább elviselni ezt az egészet együtt?

Nem tudtam rögtön válaszolni. A szívem összetört, de láttam rajta az őszinte bűntudatot és félelmet.

Azóta eltelt néhány hónap. Anna megszülte a kisfiút – Bencének hívják. László minden héten meglátogatja őket, én pedig próbálom feldolgozni mindezt. Néha úgy érzem, soha nem leszek képes megbocsátani neki; máskor pedig arra gondolok: talán mindannyian hibázunk néha.

A családunk már sosem lesz olyan, mint régen volt – de talán lehet még valami új belőle.

Vajon képesek vagyunk-e újra bízni egymásban ennyi árulás után? Ti mit tennétek a helyemben?