A nyaralás, ami szétszakította a családomat: Hogyan lett a balatoni pihenésből családi csatatér?

— Nem fogok egy szobában aludni az anyáddal! — csattantam fel, miközben a könnyeimet próbáltam visszatartani. A balatoni nyaraló szűk folyosóján álltam, a bőröndöm félig kiborulva mellettem, és a férjem, Gábor, úgy nézett rám, mintha hisztis gyerek lennék. A zárt ajtó mögül hallatszott az ismerős papucsos csoszogás — anyósom, Ilona néni már biztosan tudta, hogy valami nincs rendben.

Ez lett volna az első közös nyaralásunk évek óta. Én, Gábor és a két lányunk: Lili és Anna. Álmodtam a reggeli kávékról a teraszon, közös sétákról a nádasban és csendes esti beszélgetésekről. De Gábor, ahogy mindig, most sem tudott nemet mondani az anyjának. „Szegény mama egyedül van apu halála óta, nem hagyhatjuk magára” — ismételgette. Belementem, mert nem akartam én lenni a gonosz meny. Már az első napon tudtam: hiba volt.

Ilona néni már reggel átvette az irányítást. „Lilikém, ne egyél annyi vajat, különben olyan leszel, mint az anyád!” — szólt oda reggelinél, és éreztem, ahogy elönti az arcomat a forróság. Gábor úgy tett, mintha nem hallaná. Anna sírva fakadt, mert a nagymama elvette tőle a mesekönyvet: „Elég volt a butaságokból!” Minden döntésemet megkérdőjelezte: „Miért fekszenek le ilyen későn ezek a gyerekek?”, „Miért nem főzöl rendes húslevest?”, „Gábor mindig szerette a rántott húst, te meg csak salátát csinálsz.”

Esténként próbáltam beszélni Gáborral. — Kérlek, szólj anyukádnak — suttogtam, amikor már aludtak a lányok. — Túlzásba viszi.
— Túlreagálod — válaszolta fáradtan. — Mama már idős, engedjünk neki egy kicsit. Két hét az egész.

Az a két hét pokollá vált. Minden nap egyre láthatatlanabbnak éreztem magam. Mintha semmi sem számítana abból, amit mondok vagy teszek. Még a lányok is inkább Ilona nénitől kértek engedélyt mindenre. Ha próbáltam határt húzni, csak annyit kaptam: „Ne vedd már ennyire a szívedre, nem mondtam semmi rosszat.”

Egy délután meghallottam Gábort és Ilona nénit beszélgetni a teraszon:
— Soha nem volt jó hozzád — mondta halkan Ilona néni. — Látod, hogy viselkedik? Mindent ő akar irányítani.
— Mama, kérlek… — kezdte Gábor, de nem fejezte be.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Én tartom össze ezt a családot, én dolgozom, nevelem a gyerekeinket, és mégis harcolnom kell azért is, hogy helyem legyen mellette. Este kitört belőlem:
— Vagy kiállsz mellettem, vagy holnap visszamegyek Pestre a lányokkal!
Gábor sokáig csak nézett rám némán. Aztán kiment cigizni.

Másnap reggel Ilona néni jelenetet rendezett reggelinél:
— Látod, Gábor? A feleséged még egy normális rántottát sem tud csinálni! A gyerekek sem esznek!
Lili rám nézett rémülten. Anna sírni kezdett.
— Elég volt! — mondtam határozottan. — Ez az én családom és az én gyerekeim. Kérem, hogy tiszteljen minket.
Ilona néni lenézően nézett rám:
— Te akarsz engem tanítani? Ha én nem lennék, Gábor sem boldogulna!

Aznap este összepakoltam a lányok bőröndjét és a saját táskámat. Gábor próbált visszatartani:
— Nem hagyhatsz itt minket!
— Nem? — néztem rá keményen. — Egész életemben mindenkinek engedtem. Most magamért és a lányaimért kell kiállnom.

Visszautaztunk Pestre vonattal. A lányok csendben ültek az ablak mellett; én végigsírtam az utat — de valahol mélyen megkönnyebbültem is. Először éreztem úgy hosszú idő után, hogy magamat választottam.

Gábor csak három nap múlva hívott fel.
— Sajnálom — mondta halkan. — Nem tudtam, mennyire fáj neked ez az egész.
— Döntened kell, Gábor — feleltem nyugodtan. — Vagy mi vagyunk család, vagy örökké anyukád szabályai szerint élünk.

Nem tudom még, mi lesz velünk. De azt igen: néha muszáj kimondani azt, hogy elég volt — még ha ezzel azoknak is fájdalmat okozunk, akiket szeretünk.

Tényleg mindig választanunk kell saját boldogságunk és a család iránti lojalitás között? Hány magyar nő éli át nap mint nap ugyanezt a harcot?