A titok, ami mindent megváltoztatott: Amikor a férjem az exfeleségét segítette helyettem

– Miért nem mondtad el nekem, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a bankszámlakivonatot szorongattam a kezemben. Az asztalnál ültem, a konyhában csak a hűtő zúgása törte meg a csendet. Gábor rám sem nézett, csak a kezét tördelte.

– Nem akartalak ezzel terhelni, Zsuzsa – suttogta végül. – Tudtam, hogy haragudnál.

Haragudnék? Az nem is kifejezés. A szívem vadul vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben. Gábor egyre feszültebb volt, gyakran későn jött haza, és amikor kérdeztem, mindig csak annyit mondott: „Munka volt.” De most már mindent értettem. A bankszámlánk minden hónapban eltűnt egy nagyobb összeg – és most már tudtam, hova ment.

– Azt mondtad, hogy mindent megbeszélünk egymással – mondtam halkan, de minden szavam vád volt. – Hogy nincs több titok közöttünk.

Gábor felállt, odalépett hozzám, de én hátrébb húzódtam. – Zsuzsa, kérlek… Éva bajban van. Ha nem segítek neki, elveszíti a lakását. A gyerekek…

– A gyerekek? – csattantam fel. – Az ő gyerekei! Nem a mieink! Miért fontosabbak neked ők, mint én?

Gábor arca eltorzult a fájdalomtól. – Nem fontosabbak. De felelősséget érzek irántuk. Éva egyedül van, és ha nem segítek neki, az egész családja tönkremegy.

Éreztem, ahogy könnyek szúrják a szememet. Nem akartam sírni előtte, de nem tudtam visszatartani. – És én? Én nem vagyok a családod?

A konyhaasztalra borultam, és zokogtam. Gábor ott állt mellettem tehetetlenül, majd lassan kiment a szobából. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a fájdalmammal.

Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, miközben Gábor a kanapén próbált pihenni. A fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet: ahogy megtalálom a kivonatot, ahogy szembesítem vele, ahogy magyarázkodik. Vajon tényleg csak segíteni akart? Vagy még mindig kötődik Évához? És mi lesz most velünk?

Másnap reggel anyámhoz mentem. Már az ajtóban látta rajtam, hogy valami baj van.

– Mi történt, kislányom?

– Gábor… hazudott nekem – suttogtam.

Anyám leültetett a konyhába, főzött egy teát, és végighallgatott. Amikor befejeztem, csak ennyit mondott:

– Tudod, Zsuzsa, apád is sokszor hozott rossz döntéseket. De mindig megbeszéltük őket. Ha szereted Gábort, próbálj meg beszélni vele… De ne hagyd magad megalázni.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg megalázott? Vagy csak túl büszke voltam ahhoz, hogy elfogadjam: néha másoknak is szükségük van segítségre?

Este Gábor várt rám otthon. Fáradtnak tűnt, szeme alatt sötét karikák ültek.

– Zsuzsa… Nem akarom elveszíteni ezt a házasságot – mondta halkan. – Tudom, hogy hibáztam. De kérlek… próbálj megérteni.

– Megérteni? – néztem rá keserűen. – Hónapokig hazudtál nekem! Minden forintot együtt számolunk meg… És te titokban pénzt adsz az exednek!

– Nem neki adtam… A gyerekeknek adtam – felelte csendesen.

– És mi lesz velünk? Mi lesz a mi jövőnkkel?

Gábor leült mellém. – Ha akarod… abbahagyom. Megmondom Évának, hogy nem tudok többet segíteni.

Hirtelen bűntudatot éreztem. Tényleg ezt akarom? Hogy egy család utcára kerüljön miattam? De közben ott volt bennem a harag is: miért nem beszélt velem erről? Miért döntött helyettem is?

Napokig kerültük egymást. A feszültség tapintható volt köztünk. A munkahelyemen is szétszórt voltam; kolléganőm, Ági aggódva kérdezte:

– Minden rendben otthon?

Csak legyintettem. Hogy mondhatnám el bárkinek is? Hogy a férjem titokban támogatja az exfeleségét?

Egy hét múlva Gábor újra próbálkozott:

– Zsuzsa… beszélhetnénk végre?

Leültünk egymással szemben.

– Sajnálom – kezdte –, tényleg sajnálom. De Éva kétségbeesett volt. És én… én mindig is úgy éreztem, hogy felelős vagyok értük is. De te vagy az életem szerelme.

Néztem őt: őszinte volt-e? Vagy csak fél attól, hogy elveszít engem?

– Nem tudom, hogyan tovább – mondtam végül. – Meg kell tanulnom újra bízni benned.

Gábor bólintott. – Bármit megteszek ezért.

Azóta próbáljuk újraépíteni azt, ami összetört bennem azon az estén. Néha sikerül elfelejtenem a fájdalmat; máskor újra előjön minden emlék.

De vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már elárult? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?