Amikor a szeretet elhalványul: Egy házasság elvesztésének története a közöny súlya alatt

– Gábor, kérlek, legalább ma reggel sétáljunk egyet! – könyörögtem halkan, miközben ő a kanapén feküdt, kezében a távirányítóval. A tévéből valami hangos reklám szólt, de ő csak bámulta a képernyőt, mintha én ott sem lennék.

– Fáradt vagyok, Judit. Majd máskor – morogta, és meg sem nézett.

A szívem összeszorult. Ez már a sokadik alkalom volt, hogy próbáltam kimozdítani őt abból az apátiából, ami hónapok óta rátelepedett. Amikor megismerkedtünk, Gábor tele volt élettel. Szeretett kirándulni, biciklizni, még főzni is együtt tanultunk. Mostanra viszont minden energiája eltűnt. Az esküvőnk után pár hónappal kezdődött: először csak néhány plusz kiló, aztán egyre több. Eleinte viccelődött rajta, de később már nem beszélt róla. Én viszont egyre inkább elveszettnek éreztem magam mellette.

Az anyósom, Ilona néni gyakran mondogatta: „Juditkám, a férfiak ilyenek. Ha egyszer megállapodnak, már nem törődnek magukkal.” De én nem akartam ebbe belenyugodni. Nem csak a külseje változott meg; Gábor mintha lelkileg is eltávolodott volna tőlem. Egyre kevesebbet beszélgettünk, az érintései ritkultak, az ágyban is csak hátat fordított.

Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, odamentem hozzá.

– Gábor, mi történt velünk? Miért nem vagyunk már olyanok, mint régen?

Sóhajtott, de nem nézett rám.

– Fáraszt a munka. Nem akarok erről beszélni.

– De én akarok! – szinte kiabáltam. – Nem érzem magam fontosnak neked! Mintha láthatatlan lennék!

Erre végre rám nézett, de a tekintetében csak ürességet láttam.

– Ne dramatizálj már! Minden rendben van.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: valójában semmi sincs rendben.

A barátnőim közül többen is észrevették rajtam a változást. Zsuzsi egyszer félrehívott egy kávézóban.

– Judit, mi van veled? Régen mindig mosolyogtál. Most meg mintha árnyék lennél önmagadnak.

Először tagadtam, de aztán kibukott belőlem minden. Zsuzsi csak bólogatott.

– Tudod, hogy nem vagy egyedül ezzel? Annyi nő szenved attól, hogy a férje elhanyagolja őt… vagy saját magát. De neked is jogod van boldognak lenni!

Hazafelé menet végig ezen gondolkodtam. Vajon tényleg jogom van boldogsághoz? Vagy csak túl sokat várok el?

A következő hetekben próbáltam újra közeledni Gáborhoz. Vettem neki új sportcipőt névnapjára, főztem egészségesebb ételeket, még közös hétvégét is szerveztem a Mátrába. De minden próbálkozásom falakba ütközött.

Egy este vacsora közben szóba hoztam:

– Mit szólnál hozzá, ha együtt járnánk úszni? Régen szeretted.

Gábor letette a villát.

– Miért kell mindig ezzel jönnöd? Nem akarok úszni menni! Nem érzed, hogy nyomasztasz?

Megdermedtem. A könnyeimet visszafojtva felálltam az asztaltól.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon hol rontottuk el? Miért nem tudok már örülni semminek? Miért érzem magam egyedül egy házasságban?

A családi ebédeken is egyre feszültebb lett a hangulat. Anyám egyszer félrehívott a konyhába:

– Juditkám, látom rajtad, hogy szenvedsz. Beszéljetek egymással! Ne hagyd veszni azt, amiért annyit küzdöttetek!

De Gábor nem akart beszélni. Egyre többször maradt bent túlórázni – vagy legalábbis ezt mondta –, én pedig esténként magányosan ültem a nappaliban.

Egyik este azonban váratlanul korán ért haza. Épp a fürdőszobában voltam, amikor meghallottam a telefonját csörögni. A kijelzőn egy női név villogott: „Kata munkahely”.

Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Nem akartam gyanakodni, de ahogy Gábor felvette a telefont és halkan beszélt a másik szobában, valami eltört bennem.

Nem volt bizonyítékom semmire – talán tényleg csak munkatárs –, de az érzés ott maradt velem: elvesztettem őt.

Az utolsó csepp az volt, amikor egy vasárnap reggel Gábor szó nélkül elment otthonról. Délután ért csak haza, és amikor kérdeztem, hol volt, csak annyit mondott:

– Szükségem volt egy kis levegőre.

Aznap este leültem vele beszélgetni utoljára.

– Gábor… én így nem tudom tovább csinálni. Nem akarok láthatatlan lenni a saját életemben.

Csak bólintott. Nem próbált marasztalni.

Néhány hét múlva elköltöztem. Azóta is gyakran gondolok arra: vajon mit tehettem volna másképp? Lehetett volna még esélyünk? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk egymás mellett?

Ti mit gondoltok? Hol van az a pont egy kapcsolatban, amikor már nincs visszaút? És vajon tényleg mindenki megérdemli a boldogságot?