Amikor Anyósom Beköltözött: Egy Családi Vihar Közepén

– Már megint nem ott van a só, ahol hagytam! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhapultot csapkodta. A reggeli kávém még gőzölgött a kezemben, de a gyomrom máris görcsbe rándult.

– Bocsánat, Ilona néni, csak tegnap este főztem, és visszaraktam a polcra – próbáltam higgadtan válaszolni, de a hangom remegett.

– Régen nálunk az asszony tudta, hol a helye – morogta, majd rám sem nézve visszatette a sót a szekrénybe. Gábor ekkor lépett be pizsamában, álmosan pislogva.

– Mi ez a hangzavar? – kérdezte, de mielőtt válaszolhattam volna, anyósom máris megelőzött.

– Semmi, csak rendet teszek ebben a konyhában. Nem baj, ha valaki nem tudja, mi hol van – mondta gúnyosan.

Gábor rám nézett, mintha azt várná, hogy ne vegyem magamra. De én már hetek óta magamra vettem mindent. Mióta Ilona néni beköltözött hozzánk, minden nap egy újabb csata volt. A házunkat öt éve vettük meg Gáborral, és úgy éreztem, végre otthon vagyok. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben.

Azt mondta Gábor, csak átmeneti lesz. Anyósom lakása beázott, és amíg felújítják, nálunk lakik. De már három hónapja itt volt, és semmi jele nem volt annak, hogy menni készülne.

A legrosszabb az volt, hogy mindenbe beleszólt. Hogyan öltöztetem Annát, a kislányunkat. Mit főzök ebédre. Milyen mosószert használok. Még azt is megjegyezte, hogy túl sokat dolgozom otthonról.

Egy este Gáborral próbáltam beszélni erről.

– Gábor, nem bírom tovább. Anyukád mindenbe beleavatkozik. Úgy érzem, elveszítem az otthonomat – mondtam halkan.

– Ne túlozz már! Csak segíteni akar. Tudod, mennyire szereti Annát – válaszolta fáradtan.

– De én is szeretem! És szeretném eldönteni, mi történik ebben a házban! – fakadtam ki.

Gábor csak sóhajtott, és elfordult. Aznap este külön aludtunk.

A következő napokban próbáltam elkerülni Ilona nénit. Korábban keltem, hogy egyedül ihassam meg a kávémat. Később mentem haza munkából. De mindig ott volt: kérdezett, kritizált, vagy csak csendben figyelt.

Egy vasárnap délelőtt Anna sírva jött ki a szobájából.

– Mama azt mondta, hogy rosszul fésülöd be a hajam – zokogta.

Összeszorult a szívem. Lehajoltam hozzá.

– Tudod mit? Nekem te vagy a legszebb kislány a világon – suttogtam neki.

De belül fortyogtam. Hogy mondhat ilyet egy nagymama?

Aznap délután eldöntöttem: beszélnem kell Ilona nénivel.

– Szeretnék valamit megbeszélni veled – kezdtem óvatosan.

– Hallgatlak – mondta mereven.

– Úgy érzem, túl sokszor szólsz bele abba, hogyan nevelem Annát vagy vezetem a háztartást. Ez az én otthonom is. Szeretném, ha tiszteletben tartanád ezt – mondtam remegő hangon.

Ilona néni arca megkeményedett.

– Tudod te egyáltalán, milyen nehéz volt nekem mindent egyedül csinálni? Én csak segíteni akarok! Ha nem tetszik, szóljatok megint Gábornak! – vágott vissza sértetten.

– Nem akarok veszekedni. Csak azt szeretném, ha mindannyian jól éreznénk magunkat – próbáltam békíteni.

De láttam rajta: nem ért meg engem. Talán soha nem is fog.

Aznap este Gábor későig dolgozott. Egyedül ültem a nappaliban Annával az ölemben. Néztem a kislányom arcát, ahogy lassan elaludt. Vajon milyen emlékeket visz majd magával ezekből az évekből? Vajon egyszer majd ő is harcolni fog egy másik nővel egy férfiért?

A következő hetekben minden maradt a régiben. Néha voltak jobb napok: Ilona néni mesét olvasott Annának vagy együtt főztünk valamit. De aztán újra jöttek a beszólások, az apró szúrások.

Egy este Gábor végre leült mellém.

– Látom rajtad, hogy szenvedsz – mondta halkan. – Beszéltem anyával. Megpróbál visszafogni magát… És már majdnem kész az új lakása.

Fellélegeztem. Talán tényleg vége lesz ennek a rémálomnak.

Amikor Ilona néni végül elköltözött, furcsa üresség maradt utána. A ház csendesebb lett – de bennem még ott zúgott a vihar emléke.

Most itt ülök Annával az ölemben és azon gondolkodom: vajon mit tanultam ebből? Vajon képes leszek egyszer elengedni a sérelmeket? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg lehet két nőnek békében élni egy fedél alatt?