Amikor az otthon idegenné válik: Egy magyar nő vallomása a hűtlenségről és családi árulásról

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – suttogtam, miközben a kórházi ágyon feküdtem, a telefonom képernyőjén egy üzenet világított: „Ne gyere haza, most nem alkalmas.” A szívem hevesen vert, a kezem remegett. A nővér épp akkor hozta be a reggelit, de az étel szaga is felfordította a gyomromat. Tudtam, hogy valami nincs rendben otthon, de azt sosem gondoltam volna, hogy a férjem képes lesz ilyesmire.

Az egész egy hónappal ezelőtt kezdődött, amikor hirtelen rosszul lettem a munkahelyemen. A kolléganőm, Zsuzsa hívta a mentőt. Mire magamhoz tértem, már a Honvédkórházban voltam. A diagnózis: súlyos tüdőgyulladás, legalább két hétig bent kell maradnom. Gábor először aggódónak tűnt, minden nap bejött hozzám, hozott narancsot, újságot, de valahogy mindig sietett. Egy hét után már csak telefonon jelentkezett.

Egyik este felhívtam anyámat, hogy elmondjam neki, mennyire magányos vagyok. – Ivettkém, ne dramatizálj! Gábor biztosan csak elfoglalt – mondta fásultan. Mindig is őt pártolta, még akkor is, amikor veszekedtünk. Apám halála óta mintha Gábor lett volna az egyetlen férfi az életében, akiben bízott.

Aztán jött az a bizonyos üzenet. Először azt hittem, tévedésből kaptam. De amikor felhívtam Gábort, csak annyit mondott: – Most nem tudok beszélni. Majd később hívj vissza! – és letette. Aznap éjjel nem aludtam semmit.

Másnap Zsuzsa bejött hozzám látogatóba. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben. – Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Azt hiszem, Gábor megcsal – suttogtam könnyek között.
Zsuzsa átölelt. – Ha kell, utánanézek neked. Tudod, hogy a húgom az ő cége könyvelője.

Két nap múlva Zsuzsa visszajött egy borítékkal. Benne fényképek: Gábor és egy fiatal nő kézen fogva mennek be a mi lakásunkba. Az egyik képen látszik a postaládánk neve is. A világ összedőlt bennem.

Amikor végre kiengedtek a kórházból, remegő lábakkal mentem haza. Az ajtóban idegen női cipők sorakoztak. Gábor nem volt otthon, de a nappaliban ott ült egy szőke lány, talán húszéves lehetett.
– Szia! Te vagy Ivett? – kérdezte mosolyogva.
– Igen… és te ki vagy?
– Én vagyok Petra… Gábor barátnője.

Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott bénultan. Petra felállt és kiment a szobából. Pár perc múlva Gábor lépett be.
– Ivett… ezt meg tudjuk beszélni? – kérdezte halkan.
– Mit lehet ezen megbeszélni? Hogy behoztad a szeretődet a mi otthonunkba, amíg én haldokoltam a kórházban?
– Nem érted… nagyon magányos voltam…
– Magányos? És én? Én nem voltam magányos?

Aznap este anyámhoz mentem sírva. De ő csak annyit mondott:
– Ivettkém, néha egy nőnek el kell viselnie dolgokat a házasságban. Apád is…
– Ne folytasd! – kiáltottam rá. – Nem fogom eltűrni!

Hetekig nem tudtam aludni. A barátaim közül sokan elfordultak tőlem – Gábor mindenkinek azt mondta, hogy én vagyok a hibás, mert túl sokat dolgoztam és elhanyagoltam őt. Egyedül Zsuzsa maradt mellettem.

Egy este Zsuzsa áthívott magához vacsorára.
– Ivett, nem maradhatsz ebben a helyzetben. Van egy ügyvéd ismerősöm…
– Nem akarok bosszút állni. Csak újra élni szeretnék.
– Akkor kezdjük el most! – mondta határozottan.

Elkezdtem újra dolgozni, béreltem egy kis albérletet Zuglóban. Az első hetek pokoliak voltak: minden reggel sírva ébredtem, esténként pedig csak bámultam ki az ablakon. De lassan-lassan visszatért belém az élet.

Egyik nap anyám felhívott:
– Ivettkém… talán igazad volt… Gábor már Petrát is elhagyta…
– Ez már nem érdekel – válaszoltam nyugodtan.

Most itt ülök az új lakásomban, nézem a várost az ablakból és azon gondolkodom: vajon tényleg ilyen nehéz kiállni magunkért Magyarországon? Miért hiszik még mindig sokan, hogy egy nőnek mindent el kell viselnie? Vajon hányan vannak még hozzám hasonló helyzetben?