Amikor egy nő már nem szeret: Judit története a csendes eltávolodásról
– Judit, miért nem szólsz hozzám? – kérdezte Gábor, miközben az előszobában lerúgta a cipőjét. A hangja fáradt volt, de abban a pillanatban csak a saját szívverésemet hallottam. A konyhapultnál álltam, a kezem remegett a pohár felett. Nem tudtam ránézni. Nem akartam.
Aznap este már harmadszor kérdezte meg, hogy minden rendben van-e. És én harmadszor is csak annyit mondtam: – Persze, minden rendben. – De nem volt rendben semmi. Az igazság az volt, hogy már hónapok óta nem éreztem semmit iránta. Nem haragot, nem szeretetet – csak ürességet.
Azt mondják, amikor egy nő már nem szeret, három dolgot tesz. Először is: elhallgat. Már nem akar beszélni a napjáról, nem osztja meg az apró örömeit vagy bánatait. Én is így voltam ezzel. Régen mindent megosztottam Gáborral: hogy milyen vicces volt a kolléganőm, hogy mennyire bosszantott fel a főnököm, vagy hogy milyen szép volt a naplemente az ablakból. Most csak csend volt. A csend pedig mindent elárult.
Másodszor: kerülni kezdjük az érintést. Emlékszem, mennyire szerettem, amikor Gábor átölelt hátulról főzés közben, vagy amikor az ágyban hozzám bújt. Most viszont minden érintése idegennek tűnt. Egy este, amikor megpróbált megcsókolni, ösztönösen hátrébb húzódtam. Láttam a szemében a fájdalmat, de nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam: – Fáradt vagyok.
A harmadik jel pedig az, amikor már nem érdekelnek a közös tervek. Régen együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer veszünk egy kis nyaralót a Balatonnál, vagy hogy majd egyszer lesz egy kutyánk. Most ezek a tervek üres szavaknak tűntek. Egyik este Gábor lelkesen mesélte, hogy talált egy jó kis házat Szigligeten, de én csak bólintottam, mintha ott sem lennék.
A barátnőim – Eszter és Zsófi – persze észrevették rajtam a változást. Egy péntek este együtt ültünk a kávézóban a Blaha Lujza téren.
– Judit, mi van veled? Olyan vagy mostanában, mint aki máshol jár – kérdezte Eszter.
– Nem tudom – sóhajtottam. – Néha úgy érzem, mintha már nem is élnék ebben a házasságban.
– Szereted még Gábort? – kérdezte Zsófi halkan.
Nem válaszoltam. Csak néztem ki az ablakon az esőbe.
Otthon Gábor egyre többször próbált közeledni hozzám. Virágot hozott, vacsorát főzött, még egy wellness hétvégét is lefoglalt nekünk Hévízen. De minden próbálkozása csak még jobban fojtogatott. Úgy éreztem magam, mint egy madár egy aranykalitkában: minden adott volt a boldogsághoz, de én már nem akartam ott lenni.
Egyik este anyám hívott fel.
– Kislányom, minden rendben van? Olyan régen beszéltünk.
– Persze, anya – hazudtam neki is.
De anyák ezt megérzik.
– Juditka, ha baj van, mondd el! Tudod, apáddal mi is átéltünk nehéz időket…
Ekkor tört el bennem valami. Sírva fakadtam.
– Anya… én már nem szeretem Gábort. Nem tudom mihez kezdjek.
Anyám sokáig hallgatott a vonal másik végén.
– Tudod… néha az embernek ki kell mondania az igazat magának is. De gondold át jól! Egy házasságban mindig vannak hullámvölgyek.
De én már tudtam: ez több volt egyszerű hullámvölgynél.
A legnehezebb az volt, amikor Gábor végül szembesített vele.
– Judit… mondd el őszintén: szeretsz még engem?
Nem tudtam hazudni. Csak megráztam a fejem.
– Sajnálom… – suttogtam.
Aznap este Gábor elment otthonról. Nem tudom hová ment; csak azt tudom, hogy amikor visszajött, már mindketten tudtuk: vége.
A válásunk csendes volt és fájdalmas. A családunk széthullott; anyám sírt, apám dühöngött („Miért nem harcoltok jobban egymásért?”), Eszter és Zsófi pedig próbáltak vigasztalni.
A legnehezebb mégis az volt elfogadni: néha egyszerűen elmúlik a szerelem. Nem azért, mert valaki hibázott volna; hanem mert az élet néha így alakul.
Most egyedül élek egy kis albérletben Zuglóban. Néha még mindig hallom Gábor hangját álmomban. Néha eszembe jutnak a régi közös nevetések vagy az első karácsonyunk együtt. De már nem fáj annyira.
Talán ez az élet rendje? Hogy néha el kell engedni azt is, amit valaha mindennél jobban szerettünk?
Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni úgy igazán? Vagy örökre ott marad bennünk valami hiány?