Anyám árnyékában – Egy anyós vallomása

– Miért nem tudsz egyszerűen kedves lenni vele? – kérdezte a férjem, László, miközben az ablakon bámult ki a szürke, esős utcára. A hangjában ott csengett a fáradtság, amit már hónapok óta éreztem mindkettőnkön.

Nem válaszoltam rögtön. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a teáscsésze felett. Réka, a menyem, épp a nappaliban játszott a kisunokámmal, Bencével. Hallottam, ahogy nevetnek, de valahogy az én szívemhez nem jutott el ez a hang.

Az első találkozásunk óta éreztem valami furcsa távolságot. Nem volt benne semmi konkrét ellenszenv, inkább csak egyfajta idegenség. Réka más volt, mint amilyennek elképzeltem azt a nőt, aki majd a fiam oldalán áll. Modern volt, önálló, néha túl hangosnak tűnt, és sosem kérdezte meg tőlem, hogyan kell főzni a töltött káposztát.

– Nem tudom – suttogtam végül Lászlónak. – Talán csak félek, hogy elveszítem a fiamat.

Ő csak bólintott. Nem szólt többet, de tudtam, hogy érti. Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az anyósnak mindig háttérben kell maradnia.” De én nem akartam háttérbe szorulni. Szerettem volna része maradni a családnak.

Másnap reggel Réka már a konyhában volt, amikor lementem. Kávét főzött, és halkan dúdolt valami ismeretlen dalt. Megálltam az ajtóban.

– Jó reggelt – mondtam kissé mereven.

– Jó reggelt, Éva néni! – mosolygott rám őszintén. – Kér egy kávét?

Bólintottam. Leült mellém, és egy pillanatra csend lett. Éreztem, hogy most vagy soha.

– Réka… – kezdtem bizonytalanul. – Szeretném, ha tudnád… néha nehéz nekem ez az egész. Nem akarok tolakodó lenni.

Meglepődött arccal nézett rám.

– Éva néni, én csak azt szeretném, ha jól érezné magát velünk. Tudom, hogy sokszor másképp gondolkodom dolgokról…

Elnevettük magunkat. Olyan felszabadító volt végre kimondani azt, ami hónapok óta feszített bennünket.

Aznap délután együtt főztünk ebédet. Réka megmutatta nekem egy új receptjét: csicseriborsós rakott krumpli. Először húztam a számat – hol van ebben a hús? –, de aztán rájöttem: nem az étel számít igazán, hanem az együtt töltött idő.

A következő hetekben próbáltam nyitottabb lenni. Meghallgattam Réka történeteit a munkahelyéről, segítettem neki Bencével, sőt egyszer még elmentünk együtt piacra is. Persze voltak konfliktusok: egyszer összevesztünk azon, hogy ki hogyan pakolja be a mosogatógépet. De valahogy már nem fájt annyira minden szóváltás.

Egy este Bence odabújt hozzám mesét olvasni. Réka az ajtóból figyelt minket, és láttam rajta: hálás azért, hogy elfogadtam őt és az ő világát is.

De nem mindenki értette meg ezt a változást. A nővérem, Marika gyakran mondogatta:

– Túl sokat engedsz neki! Régen az anyós mondta meg, mi hogy legyen!

Csak mosolyogtam. Már tudtam: nem akarok olyan lenni, mint anyám vagy Marika. A fiam boldogsága fontosabb annál, hogy mindig nekem legyen igazam.

Egyik este Réka leült mellém egy pohár borral.

– Éva néni… vagy inkább mondhatom azt, hogy mama? – kérdezte halkan.

A szemem megtelt könnyel.

– Persze… örülnék neki – suttogtam.

Akkor értettem meg igazán: nem elveszítettem a fiamat, hanem kaptam egy új családtagot is.

De vajon hányan merjük elengedni a régi sérelmeket és előítéleteket? Hányan vagyunk képesek igazán nyitni egymás felé? Talán nem csak nekem nehéz ez…