Anyósom árnyékában: Egy házasság próbája a pénz miatt

– Emma, te sosem fogsz ide tartozni! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a nappalinkban állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el. A férjem, Gábor csak némán állt mellettem, szorosan markolta a kezem, de éreztem rajta a feszültséget. A sógornőm, Zsuzsa is ott ült a kanapén, gúnyos mosollyal az arcán.

Aznap este már harmadszor vitatkoztunk ugyanazon: Gábor apja nemrég halt meg, és a családi ház öröksége körül forrtak az indulatok. Ilona néni szerint én csak a pénz miatt vagyok Gáborral. Zsuzsa pedig minden alkalmat megragadott, hogy ezt a szemembe mondja.

– Nem értem, miért kell mindig erről beszélni – próbáltam higgadt maradni. – Én nem akarok semmit abból a házból. Nekem csak Gábor számít.

– Persze, ezt mondod – vágott közbe Zsuzsa. – De amióta apu meghalt, csak azt látom rajtad, hogy mindent magatoknak akartok.

Gábor végre megszólalt: – Elég! Emma nem ilyen. Ha nem tudtok tisztelettel beszélni vele, inkább menjetek haza.

Ilona néni szeme elkerekedett. – Hozzám így ne beszélj! Én vagyok az anyád!

A levegő szinte vibrált körülöttünk. Aznap éjjel alig aludtam. Gábor átölelt, de éreztem rajta is a bizonytalanságot. Vajon tényleg én vagyok a probléma? Vagy csak ők nem tudják elfogadni, hogy Gábor már nem az övék?

Másnap reggel Gábor munkába ment, én pedig otthon maradtam. Egyszer csak csörgött a telefonom: Ilona néni volt az.

– Emma, beszélnünk kell. Most azonnal.

Nem akartam menni, de tudtam, hogy nem kerülhetem el. Átmentem hozzájuk. A konyhában várt rám egy csésze kávéval.

– Nézd, lányom – kezdte látszólag nyugodtan –, én csak azt akarom, hogy Gábor boldog legyen. De te… te el akarod venni tőlünk mindazt, amit felépítettünk.

– Nem igaz – válaszoltam remegő hangon. – Én szeretem Gábort. Nem érdekel a pénz vagy a ház.

– Akkor miért nem mondasz le róla? – kérdezte halkan.

– Mert az az ő öröksége is! – tört ki belőlem. – Miért gondolod mindig a legrosszabbat rólam?

Ilona néni csak nézett rám hosszasan. Aztán halkan megszólalt:

– Mert féltelek titeket. De félek attól is, hogy elveszítem a fiamat.

Hazafelé menet sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e Ilona nénit vagy haragudjak rá.

A következő hetekben minden egyes családi ebéd kínos volt. Zsuzsa folyton célozgatott: „Vannak, akik tudják, hol a helyük.” Ilona néni pedig egyre gyakrabban hívogatta Gábort munka közben is.

Egyik este Gábor fáradtan ült le mellém.

– Emma… nem tudom meddig bírom ezt. Szeretlek, de anyámék… teljesen kikészítenek.

– Akkor költözzünk el vidékre – mondtam hirtelen. – Kezdjük újra valahol máshol!

Gábor elmosolyodott, de szomorúan megrázta a fejét.

– Nem hagyhatom itt anyámat. Egyedül van apu óta.

A szívem összeszorult. Mit tegyek? Harcoljak tovább vagy engedjek?

Egy vasárnap délután aztán minden megváltozott. Zsuzsa váratlanul bejelentette: „Anyuval úgy döntöttünk, hogy eladjuk a házat.”

Gábor döbbenten nézett rájuk.

– És engem erről mikor akartatok értesíteni?

– Neked úgyis mindegy – vágta rá Zsuzsa –, hiszen Emma úgyis elvisz innen!

Aznap este Gábor sírva borult rám.

– Sajnálom… Nem tudom kezelni ezt az egészet.

Átöleltem.

– Együtt vagyunk ebben. Nem hagylak magadra.

Végül kompromisszum született: a házat eladták, de Gábor kapott egy kis lakást Pesten az örökségből. Ilona néni és Zsuzsa pedig vidékre költöztek.

A kapcsolatunk megerősödött – de soha nem felejtem el azt az érzést, amikor mindenki ellenem fordult csak azért, mert szerettem valakit.

Most is gyakran eszembe jut: vajon tényleg ennyit számít a pénz? Vagy csak mi magyarok vagyunk ennyire ragaszkodók és féltékenyek? Ti mit tennétek a helyemben?