Anyósom árnyékában: Egy második feleség vallomása

– Nem hiszem el, hogy ezt megint megcsinálták! – csattantam fel, miközben a konyhapultnál álltam, és a telefonom képernyőjét bámultam. A képen ott volt Zsuzsa, a férjem volt felesége, ahogy mosolyogva ül az anyósom nappalijában, a gyerekekkel körülvéve. A háttérben ott állt az apósom is, kezében egy borítékkal – tudtam jól, hogy pénz van benne.

– Mi történt, Anna? – kérdezte Janek, a férjem, miközben belépett a konyhába. Hangjában ott bujkált az örökös feszültség, amit már hónapok óta nem tudtunk letenni.

– Megint itt volt Zsuzsa náluk. Megint pénzt adtak neki. És engem még egy kávéra sem hívnak át – mondtam remegő hangon.

Janek sóhajtott. – Tudod, hogy anyámék nehezen engedik el a múltat. Zsuzsa tíz évig volt a család része.

– Én is a család része vagyok! – vágtam vissza. – Vagy legalábbis azt hittem.

Azt mondják, minden történetnek két oldala van. Az enyémmel azonban senki sem akar szembenézni. Mindenki csak azt látja, hogy én vagyok az „új nő”, aki elvette a barátnője férjét. Pedig az igazság sokkal bonyolultabb.

Marta és én gyerekkorunk óta ismertük egymást. Együtt jártunk általánosba, majd gimibe is. Ő mindig is az volt, akit mindenki szeretett: szép, okos, népszerű. Én voltam az árnyékában élő csendes lány. Aztán jött Janek. Először Martát választotta, de én már akkor is tudtam, hogy nem illenek össze. Marta sosem becsülte meg őt igazán; mindig csak panaszkodott rá, gúnyolódott rajta mások előtt.

Egy este Marta sírva hívott fel: „Anna, nem bírom tovább ezt a házasságot! Janek unalmas, nem ért meg engem.” Próbáltam vigasztalni, de közben egyre inkább éreztem: Janek többet érdemel. És én is.

Aztán egy céges karácsonyi bulin minden megváltozott. Marta nem jött el – azt mondta, migrénje van –, de Janek ott volt. Együtt táncoltunk, nevettünk, és hirtelen minden olyan természetesnek tűnt. Aznap este megcsókoltuk egymást.

Nem tagadom: én is hibás vagyok abban, ami történt. De sosem éreztem magam annyira élőnek, mint akkor. Janek végül elvált Martától – nem miattam, hanem mert már régóta boldogtalanok voltak együtt. De ezt senki sem akarta elhinni.

Az igazi pokol csak ezután kezdődött. Janek szülei – Ilona néni és László bácsi – mindig is imádták Martát. Ő volt az első menyük, az „igazi családtag”. Amikor megtudták, hogy Janek velem van együtt, Ilona néni napokig nem szólt hozzám. Azóta is csak udvariasan mosolyog rám, de érzem a hidegséget minden mozdulatában.

A legrosszabb azonban az volt, amikor megtudtam: Ilona néni rendszeresen áthívja Martát ebédre. Sőt, amikor Martának anyagi gondjai lettek – elvesztette a munkáját –, Ilona néni és László bácsi pénzzel segítették ki őt. Engem viszont sosem kérdeztek meg arról, hogy szükségem van-e bármire.

Egy alkalommal összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem Ilona nénit:

– Ilona néni, szeretném tudni… miért segítenek még mindig Martának? Hiszen már nem része a családnak.

Ilona néni rám nézett azokkal a szúrós kék szemeivel:

– Anna drágám, te sosem fogod megérteni. Marta olyan volt nekünk, mintha a saját lányunk lenne. És te… te csak most jöttél.

Aznap este sírva feküdtem le aludni. Janek próbált vigasztalni:

– Adj nekik időt! Majd megszokják.

De eltelt három év, és semmi sem változott.

A családi ünnepek mindig kínosak voltak. Karácsonykor Ilona néni külön ajándékot vett Martának – egy szép sálat –, míg nekem csak egy doboz bonbont adott át gépiesen mosolyogva. Az unokák – Janek és Marta közös gyerekei – is inkább Martához húztak; én csak „Anna néni” voltam számukra.

A munkahelyemen sem volt könnyebb az élet. A kollégáim suttogtak mögöttem: „Ő az a nő…” Egyikük egyszer odavetette nekem a konyhában:

– Te tényleg elvetted a barátnőd férjét? Hogy bírod ezt?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájtak ezek a szavak. De próbáltam erős maradni.

Egy nap azonban betelt a pohár. Janek szülei meghívták Martát és a gyerekeket egy balatoni hétvégére – engem viszont nem hívtak meg. Amikor Janek szóvá tette ezt anyjának, Ilona néni csak annyit mondott:

– Anna nem illik közénk.

Aznap este Janek és én veszekedtünk:

– Nem bírom tovább ezt! – kiabáltam. – Mindent feladtam érted! A barátságomat Martával, a jó hírnevemet… És most úgy érzem magam ebben a családban, mint egy betolakodó!

Janek csak hallgatott. Tudtam, hogy ő is szenved ettől az egésztől.

Azóta eltelt még egy év. Próbálok beilleszkedni: főzök Ilona néninek lekvárt, segítek László bácsinak kertészkedni – de mindig érzem azt a falat közöttünk.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg megérte mindez? Megérte elveszíteni egy barátságot és egy közösséget azért a szerelemért, amiben most is hiszek? Vagy örökre kívülálló maradok ebben a családban?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet valaha igazi család az emberből ott, ahol mindenki csak az előző élethez ragaszkodik?