Anyósom házában rendet raktam – de a hála elmaradt

– Miért van minden dobozban ennyi por? – kérdeztem magamtól, miközben a harmadik órája hajoltam be az anyósom nappalijában álló szekrényekbe. Gergő a konyhában szerelte a csöpögő csapot, én pedig úgy éreztem, végre tehetek valamit, hogy otthonosabbá tegyem ezt a régi, dohos lakást.

Az egész úgy kezdődött, hogy Gergő szülei elutaztak két hétre Hajdúszoboszlóra, és felajánlották, hogy addig lakjunk náluk. „Legalább kipróbáljuk, milyen együtt élni” – mondta Gergő. Én örültem, mert a saját albérletünk szűkös volt, és titkon reméltem, hogy ha rendet rakok, talán az anyósom is más szemmel néz majd rám.

Az első napokban minden simán ment. Reggel együtt kávéztunk a teraszon, este filmeket néztünk. De ahogy telt az idő, egyre jobban zavart a rendetlenség: a polcokon egymás hegyén-hátán álltak a régi újságok, a fiókokban sosem használt evőeszközök porosodtak. „Ha már itt vagyunk, legalább kitakarítok” – gondoltam.

Egyik délután Gergő anyja, Ilona váratlanul hazajött. Az ajtóban állt, kezében egy szatyor barackkal, és ahogy meglátta a nappalit – ahol épp kipakoltam a vitrint –, az arca eltorzult.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte ridegen.

– Csak rendet rakok egy kicsit… Gondoltam, örülni fogsz neki – válaszoltam zavartan.

– Nem kértem rá senkit! Ezek a dolgok a helyükön voltak! – csattant fel.

Gergő próbált közbelépni:

– Anya, csak segíteni akartunk…

– Nekem nem kell ilyen segítség! – vágott vissza Ilona.

A levegő megfagyott. Éreztem, hogy elönt a düh és a szégyen egyszerre. Hát ezért törölgettem órákon át a poharakat? Ezért hajtogattam össze a régi terítőket?

Aznap este Gergővel alig szóltunk egymáshoz. Ő próbált vigasztalni:

– Ne vedd magadra, anya mindig ilyen…

De én nem tudtam elengedni. Egész éjjel forgolódtam: vajon tényleg hibáztam? Túlmentem egy határon? Vagy csak Ilona nem tudja elfogadni, hogy valaki más is belépett az életébe?

Másnap reggel Ilona már korán fent volt. A konyhában ültem egyedül, amikor bejött.

– Tudod, Zsófi – kezdte halkan –, nekem ezek a dolgok emlékek. Nem szemét. A férjemmel együtt gyűjtöttük őket…

– Sajnálom, nem akartam megbántani – mondtam őszintén.

– Csak… ne rendezd át az életemet anélkül, hogy megkérdeznél – felelte.

Ezután napokig feszült volt a hangulat. Gergő próbált közvetíteni köztünk, de minden szó csak olaj volt a tűzre. A családi ebédeken Ilona szinte rám sem nézett. Az apósom, László csak annyit mondott egyszer csendben:

– Tudod fiam, az anyád nehezen enged el dolgokat…

A két hét végére már alig vártam, hogy visszaköltözhessünk az albérletünkbe. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Pedig csak segíteni akartam.

Azóta is sokszor eszembe jut ez az egész. Vajon tényleg jobb lett volna nem nyúlni semmihez? Vagy csak másképp kellett volna közelítenem? Talán előbb kérdezni… vagy egyszerűen elfogadni, hogy minden családnak megvannak a maga szabályai.

Most már tudom: néha a legjobb szándék is félreérthető. De vajon lehet-e valaha igazi helyem ebben a családban? Ti mit tettetek volna a helyemben?