Anyósom Segíteni Akart, de Csak Rontott a Helyzeten – Vége a Házasságomnak?

– Nem így kell ezt csinálni, Zsófi! – csattan fel Ilona néni, miközben a kisfiunk, Marci, hisztizve dobálja a kanalát az asztalnál. Gábor, a férjem, csak hallgat, és a tányérját bámulja. A konyhában feszülten vibrál a levegő, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne egy vihar.

Már hónapok óta érzem, hogy valami nincs rendben közöttünk. Amióta Marci megszületett, minden megváltozott. Az első hetekben még boldogok voltunk – Gábor segített éjszaka, együtt tanultuk a pelenkázást, és nevettünk Marci első grimaszain. Aztán Ilona néni egyre gyakrabban jött át hozzánk. Először örültem neki: hozott levest, segített mosni, de hamarosan mindenbe beleszólt.

– Az én időmben nem volt ilyen nagy felhajtás egy gyerek körül – mondta egyik nap, miközben a babakocsit tologatta a nappaliban. – Te túl sokat aggódsz, Zsófi. Hagyd sírni egy kicsit! Majd megtanulja.

Próbáltam kedves maradni. Hiszen ő csak segíteni akar – mondogattam magamnak. De minden nap újabb tanácsokkal jött: hogyan altassam el Marcit, mit főzzek Gábornak vacsorára, hogyan tartsam rendben a lakást. Egy idő után már úgy éreztem, mintha nem is én lennék az anyja a saját fiamnak.

A legrosszabb az volt, amikor Gábor is mellé állt. Egyik este, amikor Marci órák óta sírt, Gábor rám szólt:

– Próbáld meg úgy, ahogy anya mondta. Talán tényleg túl sokat kapkodsz körülötte.

A szívem összeszorult. Hát már ő sem bízik bennem? Aznap este sírva aludtam el.

Aztán jött az a bizonyos vasárnapi ebéd. Ilona néni és Gábor nővére, Ági is ott voltak a családjukkal. Mindenki beszélgetett, nevetgélt, csak én ültem némán, miközben Marci nyűgösködött az ölemben. Ilona néni egyszer csak felállt:

– Add csak ide azt a gyereket! – mondta határozottan.

Nem akartam odaadni, de mindenki engem nézett. Átadtam Marcit, ő pedig magabiztosan ringatni kezdte. Marci persze csak még hangosabban sírt.

– Látod? Nem tudod megnyugtatni! – szólt oda nekem Ági is.

Ekkor valami eltört bennem. Felálltam az asztaltól, és kimentem az udvarra. A hideg levegő arcul csapott, de legalább egyedül lehettem pár percig.

Gábor utánam jött.

– Mi bajod van? Csak segíteni akarunk!

– Segíteni? – fordultam felé remegő hangon. – Mióta megszületett Marci, úgy érzem, mintha nem is én lennék az anyja! Mindent jobban tudtok nálam!

– Ne dramatizáld túl – legyintett Gábor. – Anyámnak tapasztalata van.

– És nekem? Nekem nincs jogom hibázni? Nincs jogom megtanulni?

Gábor csak vállat vont és visszament a házba.

Aznap este Ilona néni még maradt egy kicsit. Amikor elment, Gábor szó nélkül ült le a tévé elé. Én Marcival a karomban ültem a sötét szobában, és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a rossz? Vagy csak túl érzékeny lettem?

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Ilona néni szinte naponta jött át. Egyik délután azt vettem észre, hogy átrendezte Marci szobáját – minden játékot elpakolt, az ágyat áthúzta az ablak alá.

– Így jobb lesz neki – mondta mosolyogva.

Nem bírtam tovább:

– Ilona néni, kérem… Ez az én otthonom! Az én fiam!

Ő megsértődött és hazament. Este Gábor dühösen kérdezte:

– Miért kellett így beszélned vele? Most megbántottad!

– És engem ki véd meg? – kérdeztem halkan.

Gábor nem válaszolt.

Azóta mintha fal lenne közöttünk. Már nem beszélgetünk esténként, csak egymás mellett élünk. Marci is nyugtalanabb lett – talán érzi a feszültséget.

Most itt ülök a sötét nappaliban, Marci alszik mellettem. Nézem Gábort: idegennek tűnik. Vajon vissza lehet még fordítani ezt az egészet? Vagy tényleg vége mindennek?

„Mit gondoltok? Tényleg én vagyok túl érzékeny? Vagy jogom van ahhoz, hogy végre én legyek az anyja a saját fiamnak?”