„Bezzeg az Erika!” – Egy feleség harca a férje múltjával és anyósával

– Miért nem tudsz úgy kijönni anyámmal, mint Erika? – csattant fel Gábor, miközben a vasárnapi húslevest kanalazta. A kanál hangosan koppant a tányér szélén. Anyósom, Ilona néni, csak szúrósan nézett rám az asztal túlsó végéből.

A levegő megfagyott. A kislányom, Lilla, zavartan piszkálta a krumplit a tányérján. Én pedig éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség egyszerre önt el. Már megint Erika. Már megint az exfeleség árnyéka.

– Talán azért, mert én nem vagyok Erika – válaszoltam halkan, de határozottan. – És nem is akarok az lenni.

Gábor felhorkant.

– De legalább próbálhatnád! Erika mindig segített anyámnak a főzésben, sosem szólt vissza, és mindenki szerette. Te meg csak feszültséget hozol a házba.

Ilona néni bólintott.

– Az igaz. Erika olyan rendes lány volt. Mindig tudta, mit kell mondani, hogy ne bántson meg senkit.

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor kellett már magyarázkodnom, hogy én más vagyok? Hogy nekem is vannak érzéseim, véleményem, határaim?

Az ebéd után a konyhába menekültem mosogatni. A víz csobogása elnyomta a nappaliból kiszűrődő beszélgetést. Gábor bejött utánam.

– Nem értem, miért kell mindig mindent túlbonyolítanod – mondta fojtott hangon. – Anyám csak segíteni akar. Ha egy kicsit kedvesebb lennél vele…

– Kedvesebb? – fordultam felé. – Gábor, szerinted normális, hogy anyád mindenbe beleszól? Hogy megmondja, hogyan neveljem Lillát, mit főzzek, hogyan öltözzek? Neked ez tényleg nem tűnik fel?

Gábor csak vállat vont.

– Erika sosem panaszkodott.

– Mert Erika mindent lenyelt! – csattantam fel. – De én nem fogok! Nem akarok lábtörlő lenni!

A férjem arca elkomorult.

– Akkor lehet, hogy nem is illesz ebbe a családba.

Ez volt az a pillanat, amikor valami végleg eltört bennem. Aznap este Lilla már aludt, amikor leültem az ágy szélére és sírva fakadtam. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg nekem kellene megváltoznom? Vagy csak egyszerűen nem tudnak elfogadni olyannak, amilyen vagyok?

Másnap reggel Ilona néni már a konyhában sürgölődött.

– Jó reggelt – mondtam halkan.

– Jó reggelt – felelte szárazon. – Gondoltam, ma én főzök. Tudod, Lilla jobban szereti az én töltött paprikámat.

Lenyeltem a választ. Nem akartam újabb vitát. De egész nap ott motoszkált bennem a gondolat: miért kell mindig versenyeznem egy szellemmel? Miért nem lehet elég az, amit én adok?

Délután Lilla odajött hozzám.

– Anya, miért vagy szomorú?

Elmosolyodtam és megsimogattam a haját.

– Csak fáradt vagyok, kicsim.

De belül tomboltam. Nem akartam azt mutatni a lányomnak, hogy az anyja gyenge. Hogy hagyja magát megalázni.

Este Gábor ismét szóba hozta Erikát.

– Tudod, anyám azt mondta, hogy Erika sosem beszélt így vele. Lehetne benned egy kis alázat.

Felálltam az asztaltól.

– Elég volt! – kiáltottam. – Ha ennyire hiányzik neked Erika és az ő alázata, akkor menj vissza hozzá! De én nem fogom feladni önmagam csak azért, hogy megfeleljek neked vagy anyádnak!

Gábor döbbenten nézett rám. Ilona néni is kijött a konyhából.

– Mi ez a kiabálás?

– Semmi – mondtam halkan. – Csak mostantól szeretném, ha engem látnátok és nem Erikát keresnétek bennem.

Csend lett. Aznap este először éreztem magam szabadnak. Nem tudtam, mi lesz holnap. Nem tudtam, Gábor mellettem marad-e vagy sem. De azt igen: többé nem hagyom magam összehasonlítani valakivel, aki nem én vagyok.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy sosem lesznek elég jók valaki múltjához képest? Ti mit tennétek a helyemben?