„Csomagolj, és menjünk haza” – Egy elmaradt esküvő története a magyar valóságban

– Lányok, az esküvő elmarad. Egy hete eljöttem Gábortól. – A hangom remegett, ahogy kimondtam, de nem volt visszaút. A konyhában álltunk, a régi barátnőim körülöttem: Zsófi, Réka és Dóri. Mindegyikük arcán döbbenet.

– Mi történt? – kérdezte Zsófi halkan. – Ti voltatok a tökéletes pár…

Elnevettem magam, de inkább sírás volt az. – Csak kívülről tűnt úgy. Jó, hogy időben rájöttem, ki is ő valójában.

A csend szinte fojtogató volt. Réka törte meg végül: – Mesélj el mindent. Most már muszáj tudnunk.

Leültem a konyhaasztalhoz, és a kezembe temettem az arcomat. – Tudjátok, amikor Gáborral megismerkedtem a Margitszigeten, azt hittem, végre megtaláltam azt a férfit, akire mindig is vágytam. Udvarias volt, figyelmes, minden hétvégén virágot hozott. Anyám is odavolt érte. Mindenki azt mondta: „Na végre, Anna! Ez az igazi!”

Dóri közbevágott: – És mikor kezdett elromlani?

– Talán sosem volt jó igazán – sóhajtottam. – Csak én akartam hinni benne. Az első jelek aprók voltak: egy-egy megjegyzés a ruhámra, hogy „nem kéne ennyire kihívónak lenned”, vagy amikor a barátnőimmel találkoztam, mindig megkérdezte, mikor jövök már haza. Aztán jöttek a nagyobb dolgok. Egy este, amikor később értem haza a munkából – tudjátok, mennyit túlórázom a könyvelőirodában –, Gábor már várt rám. Nem kiabált, csak annyit mondott: „Csomagolj, és menjünk haza.” Mintha nem is lenne jogom eldönteni, hol vagyok és mikor.

Zsófi felhúzta a szemöldökét: – Ezt sosem mondtad!

– Nem akartam panaszkodni. Mindenki annyira boldognak látott minket… És én is próbáltam elhinni. De egyre több ilyen apróság lett. Együtt mentünk anyámékhoz vidékre, és Gábor ott is mindent irányítani akart: mit együnk, mikor induljunk vissza Pestre. Anyám egyszer félrehívott: „Anna, biztos vagy ebben?” De én csak legyintettem.

Réka halkan megszólalt: – És mikor lett eleged?

– Amikor múlt héten megláttam magam a tükörben. Egy idegen nézett vissza rám. Fáradt voltam, szürke és szomorú. Gábor akkor is épp azt magyarázta, hogy „egy rendes feleség nem használ ilyen drága kozmetikumokat, elég lenne sima szappan is”. Mintha mindenben rossz lennék. Akkor döntöttem el: elég volt.

Dóri közelebb húzódott hozzám: – Mit mondott, amikor elmentél?

– Nem értette. Azt mondta, túl érzékeny vagyok, és hogy minden nő ilyen hisztis mostanában. De én már nem akartam magyarázkodni. Összepakoltam egy bőröndöt, és hazajöttem anyámhoz.

A barátnőim csendben ültek körülöttem. Éreztem a szeretetüket és azt is, mennyire megrázta őket a történetem.

– És most mi lesz? – kérdezte Zsófi.

– Most… most próbálom újra megtalálni magam. Nem akarok többé csak azért megfelelni valakinek, mert azt várják tőlem. Inkább leszek egyedül boldog, mint valaki mellett boldogtalan.

Anyám este leült mellém a kanapéra. – Anna, tudod… én is jártam így apáddal fiatalon. Csak akkoriban nem volt divat beszélni róla. De büszke vagyok rád, hogy ki mertél lépni ebből.

Sírva fakadtam az ölelésében. Annyi évig próbáltam megfelelni mindenkinek: családnak, barátoknak, Gábornak… csak magamnak nem.

Másnap reggel Réka felhívott: – Anna, ha bármire szükséged van… akár csak beszélgetni… itt vagyunk neked.

– Köszönöm – suttogtam –, most érzem először igazán, hogy nem vagyok egyedül.

A napok teltek. Gábor többször írt üzenetet: „Gondold át még egyszer! Nem találni manapság rendes lányt.” De én már nem válaszoltam neki.

A munkahelyemen is mindenki kérdezgetett: „Mi lesz az esküvővel?” Először szégyelltem magam – mintha kudarcot vallottam volna –, de aztán rájöttem: inkább most legyen vége, mint húsz év múlva két gyerekkel és összetört álmokkal.

Egy este Dóri áthívott vacsorára. Ott ültünk a panel konyhájában egy üveg bor mellett.

– Anna – mondta –, szerinted miért van az, hogy ennyi nő még mindig inkább tűr?

– Talán mert félünk attól, hogy egyedül maradunk – válaszoltam –, vagy mert azt hisszük, ez a normális. De most már tudom: nem kell beérni kevesebbel.

Azóta sokat gondolkodom azon, hányan élnek még mindig ilyen kapcsolatban csak azért, mert félnek kilépni belőle. Vajon hányan merik kimondani: „Elég volt”? És vajon hányan hiszik még mindig azt, hogy egy nő értéke attól függ, mennyire tud alkalmazkodni?

Ti mit gondoltok? Tényleg jobb egyedül boldognak lenni, mint valaki mellett boldogtalannak? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?