„Egész nap főztem, de a férjem csak kritizált” – Egy magyar háziasszony vallomása egy séf férj oldalán

– Ez most komoly, Anna? A rántott hús ennyire száraz még sosem volt! – Gábor hangja élesen hasított végig az ebédlőasztal felett, ahol anyám, apám, a húgom és a gyerekek is ott ültek. A villa megállt a kezemben, mintha hirtelen ólomból lett volna. A szívem összeszorult, és éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik.

Egész nap a konyhában voltam. Már reggel hatkor keltem, hogy mindennel elkészüljek: húsleves, rántott hús, petrezselymes krumpli, uborkasaláta – ahogy Gábor szereti. Tudtam, hogy sosem fogom elérni az ő szintjét, hiszen ő a híres séf, akit még a tévében is láttak főzni. De azt hittem, legalább ma, amikor a családunk együtt ül asztalhoz, elég lesz az igyekezetem.

– Gábor, ne csináld már! – szólt közbe anyám halkan. – Anna egész nap dolgozott vele.

Gábor csak legyintett. – Nem arról van szó, hogy nem próbálkozik. De ha valaki nem figyel oda az olaj hőmérsékletére, akkor ez lesz belőle. Ezt már százszor elmondtam.

A húgom rám nézett, az arcán együttérzés és szégyen keveréke. A gyerekek némán piszkálták a krumplit. Éreztem, ahogy a torkomban nő egy gombóc. Legszívesebben felálltam volna és kiszaladtam volna a lakásból.

Az egész napom erről szólt: hogy megfeleljek neki. Hogy egyszer végre azt mondja: „Ügyes vagy, Anna.” De mindig csak azt hallom tőle: „Ezt így nem szabad”, „A hús túl vastag”, „A panír nem elég ropogós”. Mintha minden mozdulatom hibás lenne.

Amikor megismertem Gábort, még nem volt ilyen. Akkoriban még együtt főztünk a kis albérletünkben Zuglóban, nevettünk, amikor odaégett a lecsó vagy túl sós lett a pörkölt. Akkor még nem volt tétje annak, hogy ki mennyire jó szakács. De mióta ő lett a város egyik legmenőbb éttermének séfje, minden megváltozott. Mintha otthon is csak egy tanítvány lennék számára.

A családi ebéd után csendben szedtem le az asztalt. Anyám odajött hozzám a konyhába.

– Ne vedd magadra – mondta halkan. – Gábor néha túl komolyan veszi magát.

– De miért kell ezt előttetek csinálnia? – kérdeztem elcsukló hangon. – Miért nem lehet egyszerűen csak örülni annak, hogy együtt vagyunk?

Anyám megsimogatta a vállam. – Tudod, apád is ilyen volt régen. Mindig mindent jobban tudott. De aztán rájöttem: nem nekem kell változnom miatta.

Este Gábor bejött a hálószobába. Leült mellém az ágyra.

– Ne haragudj – mondta fáradtan. – Tudom, hogy sokat dolgoztál vele. Csak… tudod, nekem ez szakmai ártalom.

– De én nem vagyok a tanítványod! – csattantam fel. – Én a feleséged vagyok! Szeretném, ha néha csak úgy… örülnél annak, amit csinálok.

Gábor sóhajtott. – Próbálok változni. Csak nehéz kilépni ebből a szerepből.

– És nekem? Nekem nem nehéz? – kérdeztem vissza könnyeimmel küszködve.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még minden könnyebb volt. Amikor még nem éreztem magam kevesebbnek mellette. Vajon tényleg csak ennyi lennék számára? Egy örökös tanuló?

Másnap reggel Gábor egy csokor virággal és egy cetlivel várt a konyhában: „Köszönöm az ebédet.” De valahogy már nem tudtam örülni neki igazán.

Azóta is ott motoszkál bennem a kérdés: vajon lehet-e úgy szeretni valakit, ha mindig azt érzed mellette, hogy kevés vagy? Vagy egyszer eljön az idő, amikor ki kell mondani: „Elég volt”? Ti mit tennétek a helyemben?