Egy váratlan találkozás a 7-es buszon – Egy fáradt utazó története Budapesten

– Álljon már odébb, kisasszony, nem látja, hogy más is fel akar szállni? – csattant fel mögöttem egy idős hölgy, miközben a 7-es busz ajtajában próbáltam egyensúlyozni a táskámmal és a fáradtságommal. A reggeli csúcsforgalom, a nyirkos februári levegő, és a gondolat, hogy még egy teljes nap vár rám az óvodában, teljesen kimerített. A kezem görcsösen szorította a kapaszkodót, miközben próbáltam nem elveszíteni az egyensúlyomat.

– Bocsánat, csak… – kezdtem volna mentegetőzni, de ekkor egy férfihang szólalt meg mellettem.

– Tessék csak ideülni, én már úgyis leszállok hamarosan – mondta egy harmincas éveiben járó férfi, barna kabátban, szelíd mosollyal. – Különben is, úgy néz ki, mintha mindjárt elaludna állva.

Elmosolyodtam. – Köszönöm. Tényleg rám férne egy kis pihenés.

Leültem, és ahogy a busz döcögött tovább a Rákóczi úton, a férfi visszaült mellém egy felszabaduló helyre. Bemutatkozott: Gábor vagyok. Én pedig: Zsófi.

A beszélgetésünk természetesen indult. Elmeséltem neki, hogy óvónő vagyok Zuglóban, és most épp dupla műszakot húzok, mert a kolléganőm influenzás lett. Gábor nevetett:

– Hát, én inkább cipelek cementes zsákokat egész nap, mintsem egy tucat gyereket próbáljak kordában tartani! Az asszonyom is mindig azt mondja, hogy az óvónők szuperhősök.

– Néha én is így érzem magam – mosolyodtam el fáradtan. – De amikor egy kicsi odabújik hozzám, minden fáradtság eltűnik.

A busz lassan kiürült, mi pedig észre sem vettük az idő múlását. Gábor elkérte a számomat. Egy hét múlva már együtt sétáltunk a Városligetben.

Az első hónapokban minden olyan egyszerűnek tűnt. Gábor figyelmes volt, mindig meghallgatott, és úgy tűnt, tényleg érdeklik a gondolataim. Egy este azonban, amikor egy kóbor cica szaladt oda hozzánk a Ligetben, valami megváltozott.

A macska dorombolva dörgölőzött Gábor lábához. Ő viszont hirtelen felhúzta a cipőjét és odébb rúgta az állatot.

– Mit csinálsz?! – kiáltottam rá döbbenten.

– Ne haragudj már, de utálom az ilyen koszos dögöket! Ki tudja, milyen betegséget hordoznak? – vágta rá ingerülten.

Letérdeltem a remegő cicához. – Nem kell bántani őket… csak egy kis szeretetre vágynak.

Gábor vállat vont. – Nem értem ezt a túlzott állatszeretetet. Az emberek fontosabbak.

Aznap este alig szóltam hozzá. Otthon Pöttyös, a mentett cicám dorombolva bújt hozzám. A könnyeimet visszatartva simogattam meg.

Másnap Gábor bocsánatot kért: – Ne haragudj már, kicsit túlreagáltam. De tényleg nem bírom az állatokat.

Próbáltam elhessegetni magamban a rossz érzést. Hiszen mindenki másban jó: Gábor dolgozik, gondoskodó velem… talán csak nem volt soha háziállata.

A következő hetekben azonban újabb repedések jelentek meg közöttünk. Egy családi ebédre hívtam el magunkhoz. Anyukám rögtön kiszúrta:

– Gábor, szereted a lecsót? – kérdezte kedvesen.

– Hát… ha nincs benne kolbász és nincs macskaszőr az asztalon – felelte félig viccesen.

A család nevetett, de én éreztem a feszültséget. Ebéd közben Pöttyös odasomfordált Gáborhoz és felugrott az ölébe. Gábor durván lelökte magáról.

– Nem lehetne ezt a macskát bezárni valahova? – kérdezte türelmetlenül.

Anyukám rám nézett aggódva. – Zsófi, minden rendben?

– Persze – hazudtam halkan.

Az este végén anyukám félrehívott:

– Kislányom, biztos vagy benne, hogy ez a fiú neked való? Ha valaki ennyire rideg az állatokkal… nem félsz attól, hogy egyszer veled is ilyen lesz?

Nem tudtam mit válaszolni.

A következő napokban próbáltam kerülni a témát Gáborral. De amikor egyszer bejött értem az óvodába munka után, és az egyik kisfiú odaszaladt hozzá:

– Néni barátja! Nézd meg az új rajzomat!

Gábor kelletlenül rápillantott:

– Szép… de most sietünk.

A kisfiú lehorgasztotta a fejét. Éreztem, ahogy összeszorul a szívem.

Otthon este szóvá tettem:

– Nem kell szeretned minden gyereket vagy állatot… de legalább ne bántsd őket!

Gábor legyintett: – Túl érzékeny vagy. Az élet nem ilyen rózsaszín.

Egyre többször vitatkoztunk apróságokon is: miért adok pénzt hajléktalanoknak; miért viszek haza sérült madarat; miért sírok egy mesefilm végén?

Aztán egy este Gábor komolyan leültetett:

– Zsófi, költözz hozzám! Nálam nagyobb lakás van, nem kellene annyit dolgoznod sem. De… Pöttyöst nem hozhatod magaddal. Allergiás vagyok rájuk és különben sem akarok macskát a lakásban.

Megfagyott bennem minden szó.

– Te most komolyan azt kéred tőlem, hogy adjam oda valakinek azt a cicát, akit három éve mentettem meg? Aki minden este mellettem alszik?

Gábor vállat vont: – Ez csak egy állat. Ha engem választasz, ez nem lehet akadály.

Felálltam az asztaltól. – Ha neked csak egy állat… akkor te sosem fogod megérteni azt sem, hogy mit jelent igazán szeretni valakit vagy valamit önmagáért.

Aznap este sírva hívtam fel anyukámat:

– Anya… lehet, hogy szakítok Gáborral. Nem tudom elfogadni ezt a ridegséget.

Anyukám csak annyit mondott: – Büszke vagyok rád. Az igazi szeretet együttérzésből fakad.

Másnap Gábornak elmondtam: – Sajnálom… de nem tudok veled élni úgy, hogy le kellene mondanom arról, aki vagyok. Nekem fontosak az állatok és a gyerekek is. Ha ezt nem tudod elfogadni… akkor nincs közös jövőnk.

Gábor sértetten távozott. Még hetekig próbált visszahódítani: ajándékokkal, üzenetekkel bombázott. De én már tudtam: nem alkuszom meg önmagammal.

Most itt ülök Pöttyössel az ölemben és azon gondolkodom: vajon tényleg túl érzékeny vagyok? Vagy csak annyira vágyom arra a világra, ahol az együttérzés érték? Ti mit gondoltok: lehet boldog kapcsolat ott, ahol ennyire más az értékrendünk?