„Elegem Van,” Suttogta: „Ő Szétszakít Minket”

Anna az ablaknál állt, és figyelte, ahogy az esőcseppek végigcsorognak az üvegen. A szoba félhomályban úszott, hosszú árnyékokat vetve, amelyek visszhangozták a szívében lévő nehézséget. A nappaliból a televízió halk zümmögése hallatszott, ahol férje, Péter, újabb sportmérkőzésbe merült bele. Ismerős jelenet volt ez, amely évek óta újra és újra lejátszódott.

A telefonja megzörrent a konyhapulton, megtörve a csendet. Évától jött üzenet, aki a legközelebbi barátnője volt az egyetem óta. „Hogy bírod?” – olvasta. Anna habozott, mielőtt visszaírta volna: „Jól vagyok,” bár jól tudta, hogy ez messze állt az igazságtól.

Éva mindvégig mellette állt—az elsöprő románcban, az esküvőn, és most, amikor az egykor tökéletesnek tűnő élet lassan széthullott. Látta a változásokat Annán, ahogy a nevetése elhalványult és a szeme elvesztette csillogását. És látta azt is, ahogy Péter haragja egyre nőtt, szavai pedig napról napra mélyebbre vágtak.

„Miért hagyod, hogy így bánjon veled?” kérdezte Éva csak a múlt héten kávézás közben. Anna vállat vont, képtelen volt olyan választ találni, ami még saját magának is értelmet adott volna. „Nem mindig ilyen,” mondta gyengén, de már akkor tudta, hogy ez hazugság.

Az igazság az volt, hogy Péter megváltozott. Vagy talán sosem változott meg igazán, és csak most látta őt annak, aki valójában volt. Az a férfi, aki egykor szeretettel halmozta el, most úgy tűnt, élvezetét leli abban, hogy megalázza őt, szavai élesek és könyörtelenek voltak. Mintha a fájdalmából táplálkozott volna, az ő bizonytalanságait kihasználva.

Anna elfordult az ablaktól és belépett a nappaliba. Péter nem nézett fel, amikor belépett; szemei a képernyőre tapadtak. Egy pillanatig ott állt, várva, hogy férje észrevegye jelenlétét, de ő csendben maradt.

„Elmegyek egy kicsit,” mondta végül halkan.

„Aha,” mormolta Péter anélkül, hogy felé pillantott volna.

Anna felvette a kabátját és kilépett az esőbe, érezve a hideg cseppeket a bőrén. Megkönnyebbülés volt ez, egy üdvözlendő elterelés a belső vihar elől. Céltalanul sétált az utcákon, gondolatai az elmaradt lehetőségeken cikáztak.

Végül Éva ajtajánál találta magát. Barátnője aggódó arccal nyitott ajtót. „Anna,” mondta halkan, magához ölelve őt.

Együtt ültek Éva otthonos nappalijában, teát kortyolgatva és mindenféléről beszélgetve. Rövid menedék volt ez a valóság elől, de Anna tudta, hogy nem tarthat örökké.

„Nem bírom tovább,” vallotta be végül könnyekkel a szemében. „Ő szétszakít minket.”

Éva bólintott, megértve anélkül is, hogy részleteket kellett volna kérdeznie. „Jobbat érdemelsz,” mondta gyengéden.

Anna tudta, hogy igaza van. De tudni és cselekedni két különböző dolog volt. A gondolat, hogy elhagyja Pétert, megrémítette—mi van, ha rosszabb lesz? Mi van, ha egyedül marad?

De mélyen belül tudta, hogy maradni már nem lehet opció. Az a szeretet, ami egykor összekötötte őket, elsorvadt, csak neheztelést és fájdalmat hagyva maga után.

Amikor aznap este elhagyta Éva házát, Anna furcsa nyugalmat érzett magában. Még nem voltak meg minden válaszai, de egy dolgot biztosan tudott: ideje volt átvenni az irányítást az élete felett.

Az eső elállt mire hazaért. Megállt az ajtóban, mély levegőt vett mielőtt belépett volna. Péter még mindig a kanapén ült, mit sem sejtve a benne dúló viharról.

„Elegem van,” suttogta magának miközben elhaladt mellette és belépett a hálószobájukba. Nem volt boldog befejezés ez, de egy kezdet—egy esély arra, hogy újra megtalálja önmagát.