„Elgondolkodtam a váláson, miután Gábor megcsalt – de a szüleim közbeléptek”

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, kezemben a telefonjával, rajta az üzenetekkel. A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, és nem mondott semmit. Aznap este minden megváltozott.

Tizennyolc éves voltam, amikor először találkoztam vele az egyetemen. Éppen csak elkezdtem az első évemet a Pázmányon, és egyáltalán nem érdekelt semmi más, csak a tanulás. A fiúk? Ugyan már! De Gábor más volt. Magabiztosan lépett be az előadóba, mindenki felé fordult, amikor megszólalt. Nem tudom, miért választott engem – talán mert én voltam az egyetlen lány, aki nem nézett rá csillogó szemekkel. Vagy csak szerencsém volt.

Az első randinkon a Margitszigeten sétáltunk. Emlékszem, mennyit nevettünk azon, hogy mindketten utáljuk a futást, mégis körbesétáltuk az egész szigetet. Később összeköltöztünk egy kis albérletben Zuglóban. Azt hittem, minden rendben van. Aztán Gábor egyre többet dolgozott, késő estig bent maradt az irodában. Én pedig otthon vártam rá a vacsorával.

A házasság ötlete tőle jött. „Kata, veled akarom leélni az életem” – mondta egy hideg januári estén. Elhittem neki. Az esküvőnkön anyám sírt örömében, apám pedig büszkén feszített mellettem. Aztán jöttek a hétköznapok: munkahelyi stressz, anyagi gondok, elmaradt közös programok.

Aztán egy este Gábor telefonja pittyegett. Véletlenül megláttam egy üzenetet: „Hiányzol már.” Először azt hittem, csak félreértem. De aztán jöttek a képek is. Egy nő – Dóra – mosolygott vissza rám a képernyőről. Összetörtem.

– Ez csak egy hiba volt – mondta Gábor később sírva. – Nem jelentett semmit.

Nem tudtam elhinni neki. Napokig nem szóltam hozzá. Anyám és apám is észrevették, hogy valami nincs rendben.

– Kata, mi történt? – kérdezte anyám aggódva.
– Megcsalt – suttogtam.

Anyám arca elsápadt. Apám ökölbe szorította a kezét.

– Azonnal hagyd ott! – mondta apám dühösen.
De anyám másként gondolta.
– Gondold át jól! Egy hiba miatt nem lehet mindent feladni! Mi lesz veled egyedül? Hova mész? Mit mondanak majd a rokonok?

A fejem zsongott a kérdésektől. Barátnőim azt mondták, ne hagyjam magam befolyásolni. De anyám minden nap hívott: „Kata, ne hozz elhamarkodott döntést!”

Gábor próbált változni. Virágot hozott, elvitt vacsorázni, még terápiára is elmentünk együtt. De bennem valami eltört. Minden alkalommal, amikor rám nézett, csak Dóra arcát láttam magam előtt.

Egy este leültem a szüleimmel vacsorázni.
– Nem tudom, mit tegyek – mondtam halkan.
– Az élet nem fekete-fehér – válaszolta anyám. – Mi is átéltünk nehézségeket apáddal. De együtt maradtunk.
Apám csak bólintott.
– De én nem vagyok te – mondtam dacosan.

A következő hetekben Gábor mindent megtett, hogy visszanyerje a bizalmamat. De én már nem tudtam ugyanúgy szeretni őt. Egyre többször gondoltam arra, hogy elköltözöm. Minden reggel úgy ébredtem, hogy gyomorgörcsöm volt.

Egyik este Gábor sírva fakadt:
– Kata, kérlek… Adj még egy esélyt!

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

A szüleim továbbra is azt hajtogatták: „A házasság munka! Ne add fel ilyen könnyen!”

De mi van akkor, ha már nincs mit megjavítani? Ha valami végleg eltört?

Végül maradtam. Nem mertem szembemenni a családommal és a társadalmi elvárásokkal. De minden nap azon gondolkodom: vajon boldogabb lennék most egyedül?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb lett volna új életet kezdeni?