Eljegyzés helyett könnyek: Amikor a család dönt helyetted

– Nem tudom megtenni, Anna. Sajnálom. – Gábor hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk, a gyertyafényben, amit még az ünnepléshez gyújtottam meg. Az asztalon ott hevert a meghívók egy halmaza, mellettük a menyasszonyi cipőm, amit aznap próbáltam fel utoljára.

A szívem hevesen vert. – Mit nem tudsz megtenni? – kérdeztem, bár már sejtettem a választ. Az utóbbi hetekben minden beszélgetésünk feszültté vált, mióta Gábor két nagyobbik gyereke, Dóri és Marci, nyíltan ellenezte az esküvőnket.

– Nem tudok hozzád menni feleségül úgy, hogy ők ennyire ellenzik. Nem akarom elveszíteni őket. – A szavai mintha pofonként csattantak volna.

– És engem? Engem hajlandó vagy elveszíteni? – suttogtam.

Gábor csak lehajtotta a fejét. A csend szinte fojtogató volt. Aztán felállt, és kiment a szobából. Hallottam, ahogy becsapódik mögötte az ajtó.

Ott maradtam egyedül, a csendben, a gyertyák fényében, amelyek most már csak gúnyosan pislákoltak. Az egész életemet újraterveztem Gábor miatt: elköltöztem Szegedről Budapestre, feladtam az álmaimat egy saját kis könyvesboltról, hogy közelebb legyek hozzá és a gyerekeihez. Mindent megtettem értük – főztem rájuk, segítettem Dórinak a matek házival, Marcit vittem fociedzésre. Mégis idegen maradtam számukra.

Aznap este nem aludtam. Csak ültem az ágy szélén, és bámultam a sötétbe. Vajon mit rontottam el? Miért nem tudtak elfogadni? A barátnőim szerint túl gyorsan akartunk mindent – de hát három éve voltunk együtt! Gábor exfelesége, Judit is gyakran mondott bántó dolgokat rólam a gyerekek előtt. Egyszer hallottam is: „Majd meglátjátok, Anna úgyis csak apátokat akarja kihasználni.”

Másnap reggel Gábor elment dolgozni, én pedig összepakoltam néhány ruhát és hazamentem anyámékhoz Újpestre. Anyám már az ajtóban várt.

– Kislányom… – ölelt át szorosan. – Tudtam, hogy ez lesz. Ezek a mozaikcsaládok mindig bonyolultak.

– De miért én vagyok mindig az idegen? – törtek fel belőlem a könnyek.

– Mert ők félnek attól, hogy elveszítik az apjukat. És te is félsz attól, hogy elveszíted őt – mondta halkan.

Napokig csak sírtam és alig ettem. A Facebookon sorra jelentek meg az üzenetek: „Mi történt az esküvővel?” „Minden rendben?” Nem tudtam mit válaszolni. A barátnőm, Zsófi próbált lelket önteni belém:

– Anna, te mindent megtettél! Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni.

De én nem tudtam elengedni Gábort. Egy hét múlva találkoztunk egy kávézóban.

– Sajnálom – mondta újra. – De nem tudom rávenni őket arra, hogy elfogadjanak téged.

– És te? Te mit akarsz? – kérdeztem.

– Én… szeretlek. De nem akarom, hogy a gyerekeim gyűlöljenek.

Akkor értettem meg igazán: Gábor sosem fog tudni választani köztem és a gyerekei között. És talán nem is kellene neki. De én sem tudok örökké várni arra, hogy valaki más döntései határozzák meg az életemet.

Azóta eltelt három hónap. Visszaköltöztem Szegedre, újra elkezdtem dolgozni egy könyvesboltban. Néha még mindig fáj, ha meglátok egy boldog családot az utcán vagy ha meghallom Dóri nevetését egy régi videón. De lassan megtanulom elfogadni: nem minden történet végződik úgy, ahogy elterveztük.

Még mindig keresem a választ: vajon hibáztam valahol? Vagy egyszerűen csak vannak helyzetek, ahol nincs jó megoldás? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki hagyja, hogy mások döntsenek helyette?