Elment, és csak akkor értettem meg, hogy igazán csak őt szerettem – egy magyar férfi vallomása a megbánásról
– Anna, kérlek, várj! – kiáltottam utána a Nyugati pályaudvar peronján, miközben a vonat már sípolt az induláshoz. A hangom elveszett a reggeli csúcsforgalomban, a bőröndök zaja és az emberek türelmetlen moraja között. Anna megállt, de nem fordult vissza. Csak a vállán átdobott kabátját láttam, ahogy remegett a keze.
– Mit akarsz még, Gábor? – kérdezte halkan, anélkül hogy rám nézett volna.
– Ne menj el! – ziháltam. – Nem így kellett volna ennek lennie…
De már késő volt. Anna felszállt a vonatra, és én ott maradtam a peronon, egyedül, egy élettel, amit magamnak választottam – vagy inkább mások választottak helyettem.
A történetem nem különleges. Egy átlagos magyar családból származom, Zuglóban nőttem fel, anyám tanárnő volt, apám villanyszerelő. Mindig azt mondták: „A család az első.” És én hittem nekik. Amikor Annával megismerkedtem az egyetemen, minden megváltozott. Ő volt az első lány, aki miatt elfelejtettem a világot. A nevetése, ahogy a haját hátradobta, az okos szemei – mindent felülírt bennem.
De anyám sosem szerette Annát. „Nem való hozzád – mondta mindig –, túl szabad szellemű. Egy rendes magyar lány legyen családcentrikus.” Apám csak hallgatott, de láttam rajta is a kételyt. Anna vidékről jött, egy kis faluból Szabolcsból, ahol mindenki ismer mindenkit. Nem volt pénze, nem volt „jó családból való”, csak egy ösztöndíjjal tanult Budapesten.
Az első években mindent kibírtunk együtt: albérletet a Baross utcában, éjszakai tanulást, közös álmodozást egy balatoni nyaralásról. De amikor szóba került az összeköltözés vagy a házasság, anyám egyre jobban beleszólt az életünkbe.
Egy este Anna sírva jött haza.
– Gábor, nem bírom tovább… Az anyukád azt mondta nekem ma a piacon, hogy sosem leszek elég jó neked. Hogy csak kihasznállak.
– Ne törődj vele! – próbáltam nyugtatni. – Majd megszokja.
– De te sem állsz ki mellettem! – vágta a fejemhez. – Mindig csak azt mondod: majd lesz valahogy… De én nem akarok így élni!
Akkor még azt hittem, igaza van anyámnak. Hogy Annával csak baj lesz. Hogy könnyebb lesz egy „rendes” lánnyal. És amikor megismertem Évát – egy kolléganőmet az irodából –, mindenki örült. Éva csendes volt, alkalmazkodó, anyám imádta. Egy év múlva összeházasodtunk.
Anna ekkor már vidéken dolgozott egy kis iskolában. Néha írt nekem e-mailt: „Jól vagyok. Hiányzol.” Soha nem válaszoltam.
Az életem kívülről tökéletesnek tűnt: lakás Zuglóban, autó a panel előtt, két gyerek – Bence és Lilla –, stabil munkahely egy könyvelőirodában. De minden reggel úgy keltem fel, mintha valami hiányozna belőlem. Éva jó feleség volt – főzött, mosott rám, sosem veszekedtünk –, de sosem tudtam vele igazán beszélgetni. A gyerekekkel is csak a kötelező köröket futottam le: matek házi ellenőrzése, fociedzésre fuvarozás.
Aztán egy nap Lilla hazahozott egy levelet az iskolából: „Kedves Szülők! Szeretettel várjuk Önöket az évzáró ünnepségre.” Aznap este Éva rám nézett vacsora közben:
– Gábor, mi bajod van? Napok óta olyan vagy, mint aki nincs is itt.
– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam.
De valójában Annára gondoltam. Vajon boldog? Van családja? Szeret valakit?
A sors iróniája, hogy éppen egy osztálytalálkozón futottunk össze újra húsz év után. Anna ugyanúgy mosolygott rám, mint régen – de a szemében már nem volt ott az a régi fény.
– Szia Gábor! – köszönt rám kedvesen.
– Szia Anna… rég láttalak.
– Igen… rég volt már minden.
Leültünk egymás mellé a régi padban. A többiek nevetgéltek körülöttünk, de mi csak hallgattunk.
– Boldog vagy? – kérdeztem végül halkan.
Anna elmosolyodott.
– Igen. Van két fiam, tanítok még mindig. És te?
Nem tudtam mit mondani. Hazudtam volna? Hogy boldog vagyok? Hogy minden rendben?
– Megvan mindenem… de valami hiányzik – vallottam be végül.
Anna csak bólintott.
– Tudod Gábor… én mindig szerettelek. De te sosem mertél igazán kiállni értem. És én elfáradtam várni rád.
A találkozó után napokig nem találtam a helyem otthon. Éva észrevette rajtam a változást.
– Mi történt veled? Valami baj van?
– Csak gondolkodom…
Egy este aztán kiborultam:
– Éva… te boldog vagy velem?
Éva letette a kanalat.
– Tudod Gábor… én mindig próbáltam megfelelni neked és anyádnak is. De érzem rajtad évek óta, hogy máshol jársz lélekben. Sosem tudtam igazán közel kerülni hozzád.
Csend lett köztünk. Aznap éjjel a kanapén aludtam.
A következő hetekben próbáltam újraírni az életemet: többet foglalkoztam a gyerekekkel, elvittem őket kirándulni Dobogókőre, beszélgettem velük arról is, amit eddig sosem mertem kimondani: hogy néha hibázunk felnőttként is.
De Annát nem tudtam elfelejteni. Egy este írtam neki egy hosszú levelet:
„Anna! Sajnálom mindazt, amit veled tettem. Sajnálom, hogy gyáva voltam és hagytam, hogy mások döntsenek helyettem. Ha visszaforgathatnám az időt… de tudom, hogy már késő.”
Anna válasza rövid volt:
„Gábor! Megbocsátottam neked már régen. De most már más életünk van. Vigyázz magadra!”
Ott ültem a sötét szobában és sírtam. Nem hangosan – csak csendben folytak a könnyeim.
Most 52 éves vagyok. A gyerekeim lassan kirepülnek otthonról. Éva mellettem van még mindig – csendesen és hűségesen –, de sosem leszünk igazán boldogok együtt.
Ha visszanézek az életemre, csak egy dolgot bánok igazán: hogy nem mertem kiállni azért az emberért, akit igazán szerettem.
Vajon hányan élnek ma Magyarországon úgy mint én? Hányan választják inkább a megfelelést és a biztonságot az igazi boldogság helyett? Ti mit tennétek másként az én helyemben?