Elveszett álmok és egy budapesti újévi csoda – Dóra története

– Dóra, te tényleg azt hiszed, hogy valaha is sikerülni fog neked? – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a karácsonyi bejgli maradékát csomagolta fóliába. – Huszonnyolc éves vagy, se férj, se gyerek, csak ez a buta színházi álmod! – folytatta, mintha nem is én lennék a lánya, hanem valami makacs gyerek, akit rendre kell utasítani.

Nem válaszoltam. Csak álltam az ablaknál, néztem a szürke budapesti utcát, ahol a hó latyakosra olvadt, és próbáltam nem sírni. A telefonom rezgett a zsebemben: Bence. A szívem összeszorult. Az utóbbi hetekben egyre ritkábban jelentkezett, mindig volt valami kifogása – túlóra a cégnél, családi vacsora, fáradtság. Mégis reméltem, hogy ma, szilveszter napján végre együtt leszünk.

– Felveszed végre? – szólt oda anyám gúnyosan. – Talán ő lesz az igazi? Vagy csak egy újabb csalódás?

Kimentem a konyhából, hogy ne halljam tovább. – Szia, Bence! – szóltam bele halkan.

– Szia… Dóri… – hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben. – Figyelj… ma este nem tudok menni. Anyáméknál vagyok, nagy családi buli lesz… Majd holnap találkozunk?

– Persze – suttogtam. – Jó szórakozást.

Letettem. A torkomban gombóc nőtt. Tudtam, hogy hazudik. Már hetek óta éreztem: valami megváltozott köztünk. De nem akartam szembenézni vele. Inkább elhittem magamnak, hogy minden rendben lesz.

Anyám bejött utánam a szobába. – Na ugye! Mondtam én! Ezek a mai férfiak csak játszanak veletek! Ha annak idején elfogadtad volna Gergőt a szomszédból… Most lenne egy rendes férjed és talán már unokát is hoznál nekem!

– Anya, kérlek! – fakadtam ki. – Nem akarom Gergőt! Nem akarok senkit csak azért, hogy megfeleljek neked!

– Akkor ne panaszkodj! – legyintett és becsapta maga mögött az ajtót.

Ott maradtam egyedül a sötét szobában. A falon még ott lógtak a régi gyerekkori képeim: balettcipőben, mosolyogva. Akkor még hittem abban, hogy minden lehetséges. Most már csak azt éreztem: mindenki elhagyott.

A telefonom újra rezgett. Egy üzenet: „Boldog új évet kívánok! Remélem, jól vagy!” – írta Anna, a legjobb barátnőm, aki már két éve Londonban él. Visszaírtam neki pár sort, de tudtam: ő már más világban él. Nekem itt maradt Budapest, az anyám szemrehányásai és egy kiüresedett kapcsolat.

Este lett. A lakásban csak anyám tévéje szólt hangosan: „Szilveszteri kabaré” – harsogtak benne az ismert humoristák. Én csendben öltöztem: fekete farmer, egyszerű pulóver. Nem volt kedvem ünnepelni.

Aztán hirtelen eldöntöttem: elmegyek sétálni a rakpartra. Legalább egyedül lehetek a gondolataimmal.

A Margit híd felé indultam. Az utcákon párok sétáltak kézen fogva, baráti társaságok nevettek, mindenki boldognak tűnt – csak én éreztem magam kívülállónak ebben az ünnepi forgatagban.

A híd közepén megálltam és néztem a Dunát. A víz fekete volt és nyugodt. A város fényei tükröződtek benne. Elővettem a telefonomat és újra Bencére írtam volna… de aztán kitöröltem az üzenetet.

– Minden rendben? – szólalt meg mögöttem egy hang.

Megfordultam. Egy velem egykorú férfi állt ott: barna kabátban, sapkában, kezében termosz.

– Igen… csak kicsit fázom – mondtam zavartan.

– Kérsz egy kis teát? – nyújtotta felém mosolyogva.

Elvettem tőle a termoszt és belekortyoltam. Forró volt és édes.

– Ádám vagyok – mutatkozott be.

– Dóra.

– Egyedül ünnepelsz? – kérdezte óvatosan.

– Úgy tűnik… – sóhajtottam.

– Én is. Tudod… tavaly ilyenkor még mindenem megvolt: munkahely, barátnő, lakás… Aztán egyik napról a másikra elvesztettem mindent. Most újra kell kezdenem mindent.

Hallgattam őt és úgy éreztem: végre valaki megérti azt az űrt bennem.

– Szerinted lehet még hinni abban, hogy egyszer minden jóra fordul? – kérdeztem halkan.

Ádám elmosolyodott.

– Szerintem igen. Csak néha el kell engedni mindent ahhoz, hogy valami új kezdődhessen.

A rakparton egyre többen gyűltek össze: tűzijátékot készítettek elő. Ádám rám nézett:

– Gyere velem! Nézzük együtt az újévet!

Elindultunk együtt a tömegbe. A percek gyorsan teltek beszélgetés közben: meséltem neki anyámról, Bencéről, az elveszett álmaimról; ő pedig arról, hogyan próbálja újraépíteni az életét egyedül Budapesten.

Éjfélkor felrobbantak az első rakéták az égen. Az emberek nevettek, ölelkeztek körülöttünk. Ádám rám nézett:

– Boldog új évet, Dóra!

Akkor először hónapok óta elmosolyodtam igazán.

Hazafelé menet csendben sétáltunk egymás mellett. A város lassan kiürült; csak néhány taxis dudált ránk vidáman.

A házunk előtt megálltunk.

– Köszönöm ezt az estét – mondtam neki őszintén.

– Én köszönöm neked… Remélem, még találkozunk – felelte halkan.

Bementem a lakásba. Anyám már aludt; csak a tévé világított halványan a nappaliban. Leültem az ágyam szélére és először éreztem: talán tényleg minden rossz után jöhet valami jó is.

Másnap reggel anyám már korán fent volt és ugyanazzal kezdte:

– Na mi volt tegnap? Megint egyedül jöttél haza?

De most nem fájtak már a szavai úgy, mint eddig. Csak mosolyogtam magamban és gondolatban Ádámra gondoltam.

Aznap délután üzenet jött tőle: „Séta ma este?”

Elindult bennem valami új remény. Talán tényleg igaz: amikor minden összedől körülöttünk, akkor nyílik ki előttünk egy másik ajtó…

Vajon hányan érzik magukat így szilveszterkor? Hányan sírnak titokban vagy érzik úgy: nincs tovább? És vajon hányan mernek még hinni abban, hogy egyszer minden jóra fordulhat? Várom a ti történeteiteket is…