„Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem mertem rákérdezni” – Amikor rájöttem az igazságra, már késő volt

– Gábor, hol voltál ilyen sokáig? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezeim között szorongattam a bögrét. Az óra már éjfél után járt, a lakásban csak a hűtő monoton zúgása hallatszott.

Gábor nem nézett rám, csak ledobta a kulcsait a komódra. – Dolgoztam, Eszter. Tudod, mennyi a munka mostanában – felelte fáradtan, de valahogy túl gyorsan, túl gépiesen.

A szívem összeszorult. Már hónapok óta éreztem, hogy valami megváltozott. A reggeli puszik elmaradtak, az esti beszélgetések helyett csak a telefonját nyomkodta. Azt mondják, a nők megérzik, ha baj van. Én is éreztem. De nem mertem rákérdezni. Féltem attól, amit hallhatok.

A barátnőm, Judit már többször mondta: – Eszter, ne hagyd magad! Ha valami gyanús, kérdezz rá! – De én csak legyintettem. Nem akartam elhinni, hogy Gábor képes lenne bántani engem. Hiszen együtt építettük fel ezt az életet: a lakást Zuglóban, a közös nyaralásokat Balatonon, a vasárnapi ebédeket anyáméknál.

Egyik este azonban minden megváltozott. Gábor fürdőszobában hagyta a telefonját. Nem vagyok az a típus, aki kutakodik, de valami belülről hajtott. Feloldottam a képernyőt – ismerem a kódját, hiszen régen nem voltak titkaink egymás előtt.

Az üzenetek között egy név ugrott ki: „Kata”. Először azt hittem, csak egy kolléganő. De ahogy olvastam a sorokat, egyre jobban remegett a kezem:

„Hiányzol. Mikor látlak újra?”
„Ma este is ugyanott?”
„Ne aggódj, Eszter úgysem fog rájönni.”

A világ megállt körülöttem. Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Nem tudtam mozdulni.

Másnap reggel Gábor úgy tett, mintha semmi sem történt volna. – Jó reggelt! – mondta vidáman, és kávét főzött magának. Én csak néztem őt, és azon gondolkodtam: ki ez az ember? Hol van az én férjem?

Délután átmentem anyámhoz. Ő rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt, kislányom?
– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam.
De anyám nem hagyta annyiban.
– Eszter, ne csináld ezt magaddal! Ha baj van Gáborral, beszéljetek róla! Vagy legalább magadnak vallj színt!

Hazafelé menet Judit hívott fel:
– Na mi van veletek? Még mindig furcsa Gábor?
– Megcsal – suttogtam bele a telefonba.
– Jaj, Eszter… biztos vagy benne?
– Láttam az üzeneteket.

Aznap este Gábor később jött haza. Nem bírtam tovább magamban tartani.
– Ki az a Kata? – kérdeztem remegő hangon.
Gábor arca elsápadt.
– Miről beszélsz?
– Láttam az üzeneteiteket.

Hosszú csend következett. Végül leült velem szemben.
– Eszter… sajnálom. Nem akartam bántani téged. De már régóta nem érzem jól magam ebben a házasságban.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Hát ennyi volt? Ennyi év után csak ennyit érek?
– És mi lesz most? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… Talán jobb lenne külön folytatni.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és átmentem Judithoz. Ott sírtam ki magam igazán. Ő csak ölelt és hallgatott.

A következő hetekben minden darabokra hullott körülöttem. Anyám próbált segíteni: főzött rám, mosott rám, de én csak árnyéka voltam önmagamnak. A munkahelyemen is mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben.
Egyik nap főnököm, Péter félrehívott:
– Eszter, ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan. Tudom, hogy most nehéz időszakon mész keresztül.

A barátaim próbáltak felvidítani: elvittek moziba, sétálni a Városligetbe, de mindenhol csak Gábort láttam magam előtt. Az emlékek újra és újra visszakúsztak: az első randink a Margitszigeten, az esküvőnk a családi ház kertjében…

Egy hónap múlva Gábor elköltözött. A lakás üres lett nélküle. Minden reggel úgy ébredtem, mintha egy rémálomból próbálnék felocsúdni.

Anyám egyszer azt mondta:
– Kislányom, néha az élet nem azt adja, amit várunk tőle. De te erős vagy! Túl fogod élni ezt is.

Most itt ülök a nappaliban egyedül, és azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre előbb a jeleket? Miért félünk kimondani azt, amit érzünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni?