„Ez az én lakásom, nem a tiéd!” – Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Menj ki a nappaliba, Zoli! Ma este én alszom itt! – Dóra hangja remegett az idegtől, miközben a hálószoba ajtajában állt. A keze ökölbe szorult, a szeme villámokat szórt. Kint tombolt a vihar, az ablaküvegen patakokban folyt le az eső. Én csak álltam ott, pizsamában, és nem értettem, hogyan jutottunk idáig.

Ez az én lakásom volt. Az én nevemen, az én pénzemből. Amikor Dóra hozzám költözött tavaly ősszel, azt hittem, minden könnyebb lesz. Hogy majd együtt főzünk, nevetünk, és végre nem kell egyedül elaludnom esténként. Ehelyett most ott álltam a saját hálószobám ajtajában, és azon gondolkodtam, vajon tényleg ki kell-e mennem a kanapéra.

– Dóra, ez nem igazságos – próbáltam halkan beszélni. – Ez az én lakásom. Nem akarok veszekedni, de nem értem, miért kellene nekem kimenni.

– Mert ma velem van bajod! – vágta rá. – Nem bírom elviselni, hogy egész nap csak magaddal foglalkozol! Dolgozol, aztán leülsz a gép elé, és rám se nézel! Legalább most hagyj békén!

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van abban, hogy sokat dolgozom. Informatikus vagyok egy budapesti cégnél, és mostanában tényleg túlóráztam. De hát miből fizetnénk ki a rezsit? A lakáshitelt? Dóra egy ideje már nem dolgozott – azt mondta, pihenni akar egy kicsit, mert kiégett a munkahelyén. Elfogadtam. Szerettem volna támogatni.

De most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

– Nem akarok veszekedni – mondtam újra. – De nem érzem fairnek ezt az egészet.

– Akkor menj haza anyádhoz! – csattant fel Dóra.

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Eszembe jutottak anyám szavai: „Zolikám, ne hagyd, hogy bárki is elvegye tőled azt, amiért megdolgoztál!” Gyerekkoromban apám is sokszor aludt a kanapén – de ő azért, mert ivott és ordított. Én viszont csak dolgozni akartam és nyugalmat.

Kimentem a nappaliba. Leültem a kanapéra, és néztem a plafont. A vihar hangja összemosódott Dóra sírásával a hálóból. Próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden egyszerű volt. Amikor még örültünk egymásnak.

Másnap reggel csend volt. Dóra már felöltözve ült az asztalnál, kávét ivott.

– Sajnálom a tegnapit – mondta halkan. – Csak… néha úgy érzem, mintha nem is lennék fontos neked.

Leültem vele szemben.

– Fontos vagy – mondtam őszintén. – De néha úgy érzem, mintha már semmi sem lenne az enyém ebben a lakásban. Még az ágyam sem.

Dóra elfordította a fejét.

– Tudom… csak félek attól, hogy egyszer majd elhagysz. Hogy rájössz: jobb lenne nélkülem.

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt tőle? Mindig attól félt, hogy elveszíti azt, ami fontos neki – de közben észre sem vette, hogy ezzel engem is elveszít lassan.

Aznap este felhívtam anyámat.

– Anya… szerinted hol van a határ? Meddig kell alkalmazkodni valakihez?

Anyám sóhajtott.

– Zolikám, ha már nem érzed magad otthon ott, ahol laksz… akkor talán ideje beszélgetni erről komolyan.

A következő hetekben próbáltunk beszélgetni Dórával. Elmentünk párterápiára is – egy kedves pszichológushoz, Katalinhoz a Bartók Béla úton. Ott először mondtam ki hangosan:

– Félek attól, hogy elveszítem önmagam ebben a kapcsolatban.

Dóra sírt. Én is sírtam. Katalin azt mondta: „A kompromisszum nem azt jelenti, hogy feladjuk önmagunkat.”

Elkezdtem újra sportolni. Találkoztam régi barátokkal – Gergővel és Andrással –, akik már régóta mondogatták: „Zoli, ne hagyd magad!”

Dóra is elkezdett dolgozni egy kis könyvesboltban. Lassan visszatért közénk valami régi könnyedség – de már sosem lett ugyanaz minden.

Egy este Dóra odabújt hozzám:

– Sajnálom azt az éjszakát… Féltékeny voltam arra az életre, amit nélkülem is tudsz élni.

Megsimogattam a haját.

– Én meg attól féltem, hogy elveszítem azt az otthont, amiért annyit dolgoztam.

Most itt ülök ugyanazon a kanapén – de már nem száműzetésből. Hanem mert néha jó itt gondolkodni arról: vajon hányan érzik még magukat idegennek a saját életükben?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt kompromisszum és önfeladás között?