Férjem hirtelen szakítása a családommal: Egy fájdalmas döntés árnyékában

– Nem akarom, hogy többé bejöjjenek ide! – Gábor hangja visszhangzott a nappaliban, miközben az ajtóban állt, ökölbe szorított kézzel. Anyám még ott ült a kanapén, arca sápadt volt, mint a fal. A testvérem, Ági, csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy mondjak valamit, ami megmenti ezt a pillanatot. De én csak álltam ott, bénultan, és próbáltam felfogni, hogy ez most tényleg megtörténik.

Három éve élünk együtt Gáborral. Azt hittem, ismerem őt. Tudtam, hogy néha hirtelen haragú, de mindig azt mondta: „Én ilyen vagyok, de szeretlek.” Az utóbbi időben azonban egyre többször éreztem, hogy valami megváltozott benne. Apróságokból lettek viták: anyám szóvá tette, hogy Gábor miért nem segít többet a ház körül; Ági egyszer elfelejtett köszönni neki, amikor eljött hozzánk. Ezekből a semmiségekből nőtt ki az a fal, ami most közöttünk áll.

Aznap este anyám sírva ment haza. Ági rám nézett: – Tényleg ezt akarod? Hogy miattad ne lássuk egymást?

Nem tudtam válaszolni. Gábor aznap éjjel nem szólt hozzám. Csak feküdtünk egymás mellett az ágyban, és én azt éreztem, mintha egy idegennel lennék összezárva. Másnap reggel Gábor kimondta: – Nem akarom, hogy a családod idejöjjön. Ha beszélni akarsz velük, menj át hozzájuk. De itt nincs többé helyük.

Azóta minden nap egy harc. Anyám hívogat, hogy mikor találkozunk. Ági üzeneteket ír: „Hiányzol.” Gábor pedig egyre zárkózottabb. Próbáltam beszélni vele:

– Miért nem tudsz megbocsátani nekik? Hiszen semmi rosszat nem tettek!
– Nem érdekel – vágta rá. – Elegem van abból, hogy mindig beleszólnak az életünkbe.
– De hát csak segíteni akarnak!
– Nem kell a segítségük! Nekem te kellesz, nem ők.

Sokszor gondolkodom azon, hol rontottam el. Talán túl sokat vártam el tőle? Vagy túl sokat engedtem meg a családomnak? Egyik este leültem apám mellé a parkban. Ő mindig csendes volt, ritkán szólt bele a dolgokba.

– Lányom – mondta halkan –, néha választani kell. De ne feledd: aki igazán szeret, az nem kér tőled lehetetlent.

Hazafelé menet sírtam. Gábor otthon várt rám.

– Hol voltál ilyen sokáig?
– Apámmal beszélgettem.
– Remélem, nem rólam volt szó.
– Dehogynem – mondtam dacosan. – Rólad és rólam. És arról, hogy mit jelent családnak lenni.

Gábor csak legyintett. Egyre többször érzem magam magányosnak mellette. Néha azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben, amikor még minden egyszerű volt: vasárnaponként együtt ebédeltünk anyáméknál, nevetve vitatkoztunk Ágival azon, ki mosogat.

Most minden találkozás titokban zajlik. Anyámékhoz csak akkor megyek át, ha Gábor dolgozik. Ági egyszer megkérdezte:

– Meddig bírod még így?
– Nem tudom – suttogtam.

A barátnőim is észrevették rajtam a változást. Kata egyszer félrehívott:

– Figyelj rám! Ez nem normális. Egy férfi nem tilthatja el a családodtól.
– Szeretem őt – válaszoltam halkan.
– De magadat is szereted még?

Ez a kérdés napokig bennem visszhangzott. Próbáltam beszélni Gáborral arról is, hogy mennyire hiányoznak a szüleim.

– Miért nem próbálod meg rendezni velük?
– Nincs mit rendezni – mondta ridegen. – Ők nem tisztelnek engem.
– De én szeretlek! Nem lehetne kompromisszumot találni?
– Vagy ők, vagy én.

Ez volt az a pillanat, amikor először komolyan elgondolkodtam azon, hogy talán nincs közös jövőnk. Mert hogyan választhatnék azok között, akik felneveltek és akit szeretek? Egyik este anyám küldött egy régi fényképet: mindannyian együtt vagyunk rajta egy balatoni nyaraláson. Néztem a képet és sírtam.

Gábor közben egyre inkább bezárkózott. Már alig beszélünk egymással. Néha azt érzem, mintha két idegen élné egymás mellett az életét ebben a lakásban.

Egy vasárnap reggel Gábor váratlanul megszólalt:

– Ha ennyire fontosak neked, menj vissza hozzájuk! Én nem fogok könyörögni senkinek.

Felálltam az asztaltól és kimentem a kertbe. A madarak csicseregtek, mintha semmi sem történt volna. De bennem minden összetört.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e boldog az ember úgy, ha közben le kell mondania arról, aki volt? Meddig lehet két világ között élni anélkül, hogy végül mindent elveszítenénk?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feladni önmagunkat egy kapcsolatért?