„Fiam, miért zártál ki az életedből?” – Egy anya vallomása a családi szakadékról

„Gergő! Várj már meg, kérlek!” – kiáltottam utána a lépcsőházban, de csak a visszhang válaszolt. Az ajtó csapódása után csend maradt, és én ott álltam a sötét előszobában, kezemben a félig kész szendviccsel, amit neki készítettem. Aznap reggel minden megváltozott.

Azóta hónapok teltek el. Minden nap ugyanazzal a kérdéssel ébredek: hol rontottam el? Gergő mindig is érzékeny fiú volt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire elfordul tőlem. Azt hittem, mindent meg tudunk beszélni. De most… most mintha egy láthatatlan fal választana el minket egymástól.

A központi probléma Annával kezdődött. Anna – a lány, akitől egyszer már összetört szívvel tért haza Gergő. Akkor is én voltam az, aki összeszedte a darabjait: hallgattam a zokogását, simogattam a hátát, amikor azt hitte, nem látom, mennyire fáj neki. Megfogadtam magamban, hogy ha egyszer újra szóba kerül Anna neve, óvatos leszek. De amikor Gergő bejelentette, hogy újra együtt vannak, nem tudtam hallgatni.

– Gergő, biztos vagy benne? – kérdeztem halkan azon az estén.
– Anya, kérlek… felnőtt vagyok már! – vágott vissza ingerülten.
– Tudom, de… emlékszel, mennyire szenvedtél miatta.
– Ez most más! – kiáltotta, és becsapta maga mögött az ajtót.

Azóta nem beszélünk. Próbáltam hívni, üzenetet írni neki, de vagy nem válaszolt, vagy csak egy-egy szót küldött vissza: „Elfoglalt vagyok.” „Majd később.” „Ne aggódj.”

A barátnőim szerint hagynom kellene. „Majd visszajön” – mondják. De ők nem tudják, milyen érzés minden este egyedül vacsorázni abban a lakásban, ahol minden sarkon ott van Gergő gyerekkora: a falon a rajzai, a polcon a régi focilabdája. Néha úgy érzem, mintha valaki kiszakított volna belőlem egy darabot.

Egyik este váratlanul csöngettek. Reménykedve rohantam az ajtóhoz – talán Gergő! De csak a szomszéd néni volt az, aki kölcsönkért egy kis cukrot. Amikor becsuktam utána az ajtót, sírva fakadtam. Hogy lehet az, hogy egy idegen többet beszél velem mostanában, mint a saját fiam?

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Kati kolléganőm egyszer félrehívott:
– Valami baj van otthon? Nagyon levertnek tűnsz.
– Csak… hiányzik a fiam – suttogtam.
– Adj neki időt – mondta együttérzően.

De mennyi idő kell ahhoz, hogy egy anya és fia újra egymásra találjon? Vajon tényleg csak idő kérdése?

Egy vasárnap reggel elhatároztam, hogy elmegyek hozzájuk. Tudtam, hogy Annával élnek egy albérletben Zuglóban. Vettem egy doboz süteményt és elindultam. Útközben végig azon gondolkodtam, mit mondjak majd Annának. Vajon ő is haragszik rám? Vagy csak Gergő nem akar látni?

A ház előtt megálltam egy pillanatra. A szívem hevesen vert. Felmentem a harmadikra és becsöngettem. Anna nyitott ajtót.
– Szia… – mondtam bizonytalanul.
– Szia – felelte hűvösen. – Gergő nincs itthon.
– Én… csak szerettem volna beszélni vele. Vagy veled…
Anna sóhajtott és beengedett.
– Nézd… tudom, hogy haragszol rám – kezdte –, de Gergő boldog velem. Most tényleg az.
– Én csak féltem őt – mondtam halkan.
– Néha hagyni kell őt hibázni is – felelte Anna csendesen.

Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem: „Hagyni kell hibázni.” Talán tényleg túl sokat akartam védeni Gergőt. Talán túl sokszor szóltam bele az életébe.

Hazafelé menet elhatároztam, hogy változtatok. Nem hívom többet naponta ötször. Nem írok neki hosszú üzeneteket arról, mennyire aggódom érte. Megpróbálok bízni benne – és Annában is.

Hetek teltek el így. Egy este aztán csörgött a telefonom: Gergő volt az.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.
– Persze! – válaszoltam remegő hangon.

Találkoztunk egy kávézóban. Gergő fáradtnak tűnt, de végre rám nézett.
– Sajnálom, hogy eltűntem – mondta halkan. – Csak… úgy éreztem, sosem fogadod el Annát.
– Csak féltelek – feleltem könnyes szemmel.
– Tudom… de nekem most ő kell.

Hosszú csend következett. Aztán megszorítottam a kezét.
– Rendben van. Megpróbálok bízni benned.

Most újra beszélünk egymással. Nem minden nap tökéletes – néha még mindig félek attól, hogy elveszítem őt –, de próbálok tanulni abból, ami történt.

Vajon tényleg képes vagyok elengedni őt anélkül, hogy elveszíteném? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben hagyjuk hibázni is? Ti mit tennétek a helyemben?