Hatvan év magány után: Egy új esély Margittal

– Te tényleg azt hiszed, hogy most, hatvanévesen új életet kezdhetsz? – kérdezte Laci, a legjobb barátom, miközben a régi presszóban ültünk, ahol már harminc éve találkozunk minden pénteken. A hangjában ott bujkált a kétkedés, de a szemében valami más is csillogott – talán féltékenység vagy irigység.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Csak néztem a kávém fölött a gőzt, és visszagondoltam az elmúlt hónapokra. Hat hónapja ismertem meg Margitot, amikor a könyvtárban véletlenül egymásnak mentünk. Egy régi Móricz-regényt keresett, én pedig épp azt vittem volna vissza. Nevetve mondta: „Lehet, hogy ez egy jel?” Akkor még nem tudtam, mennyire igaza lesz.

Egész életemben kerültem a kötöttségeket. Sosem nősültem meg, nem voltak gyerekeim. A családom ezt sosem értette. Anyám mindig azt mondta: „Miklós fiam, egyszer majd megbánod, hogy nem alapítottál családot.” Apám csak hallgatott, de a tekintetéből kiolvastam a csalódottságot. A testvéreim – Zsuzsa és András – már régóta saját családjuk körül forogtak, engem pedig mindig egyfajta furcsa kívülállóként kezeltek.

A barátaim közül is sokan elmaradtak az évek során. Laci maradt csak igazán mellettem, de ő is gyakran célozgatott arra, hogy „valamit kezdeni kéne már az élettel”. Én viszont jól elvoltam a magam kis világában: könyvek, sakkpartik a parkban, hosszú séták a Margitszigeten. Néha persze rám tört az üresség érzése, főleg ünnepekkor, amikor mindenki a családjával volt. De mindig elhessegettem ezeket a gondolatokat.

Aztán jött Margit. Az első pillanattól kezdve más volt vele minden. Nem kérdezte, miért vagyok egyedül, nem akarta megérteni vagy megváltoztatni a múltamat. Egyszerűen csak jelen volt – figyelt rám, nevetett a vicceimen, és amikor csendben maradtam, nem töltötte ki felesleges szavakkal az űrt.

Az első randink után napokig nem tudtam aludni. Úgy éreztem magam, mint húszévesen: izgatottan vártam az üzeneteit, újra és újra elolvastam őket. A barátaim persze rögtön kiszúrták a változást.

– Mi van veled, Miklós? – kérdezte Laci egyik este. – Csak nem szerelmes lettél?

– Lehet – mondtam halkan.

– Ne hülyéskedj már! Hatvan éves vagy! Mit akarsz még az élettől?

Nem tudtam megmagyarázni neki. Talán magamnak sem tudtam volna. Csak azt éreztem: most először igazán élek.

A családom viszont nehezebben fogadta Margitot. Zsuzsa azonnal felhívott:

– Miklós, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Mit akarhat tőled egy nő ennyi idősen? Nem félsz, hogy csak kihasznál?

– Zsuzsa, kérlek… – próbáltam nyugtatni –, Margit nem ilyen. Nem pénzt akar tőlem, hanem engem.

– De hát te sosem akartál családot! Most meg hirtelen szerelmes vagy? Ez nem te vagy!

A szavai fájtak. Mintha nem lenne jogom változni vagy újrakezdeni.

Margit is érezte a feszültséget. Egy este együtt sétáltunk a Duna-parton.

– Nem bánod, hogy miattam most mindenki furcsán néz rád? – kérdezte halkan.

– Nem miattad néznek furcsán – válaszoltam –, hanem mert végre boldog vagyok.

Ő csak mosolygott, és megszorította a kezem.

Azóta eltelt fél év. Együtt élünk Margit kis lakásában Zuglóban. Minden reggel együtt isszuk a kávét az erkélyen, nézzük a várost ébredni. Néha még mindig rám tör a félelem: mi lesz, ha elveszítem őt? Ha kiderül, hogy tényleg túl késő boldognak lenni?

De aztán Margit rám néz azokkal a meleg barna szemeivel, és minden kétségem elszáll.

A múlt héten Laci is meglátogatott minket. Láttam rajta, hogy meglepte Margit kedvessége és közvetlensége.

– Azt hiszem, tévedtem – mondta búcsúzáskor halkan. – Jó látni téged így.

Most először érzem azt, hogy talán mégsem szalasztottam el mindent. Hogy lehet újrakezdeni bármikor – ha van hozzá bátorságunk.

De vajon tényleg jogunk van-e boldogságra hatvanévesen? Vagy csak magunkat áltatjuk? Ti mit gondoltok erről?