„Kata, gyere át egy kávéra!” – Amikor az exanyósom újra felbukkant az életemben, minden megváltozott

– Kata, gyere át egy kávéra! – szólt a telefonba az a hang, amit éveken át próbáltam elfelejteni. A hang, amely egyszerre volt ismerős és idegen, meleg és fagyos. Az exanyósom, Ilona néni. Már a nevétől is összeszorult a gyomrom. Négy éve nem beszéltünk, mióta Zsolttal, a férjemmel elváltunk. Akkor azt hittem, végleg lezártam ezt a fejezetet. De most, ahogy ott álltam a konyhában, a kávéfőző mellett, remegő kézzel tartva a telefont, rájöttem: a múlt sosem enged el igazán.

– Ilona néni… – próbáltam összeszedni magam. – Jól van? Miért… miért most?

– Csak… beszélgetni szeretnék. Rég láttalak. Tudom, hogy nem volt minden rendben köztünk, de… – elcsuklott a hangja. – Gyere át, kérlek.

A szívem hevesen vert. Eszembe jutottak a vasárnapi ebédek, amikor Ilona néni mindig kritizálta a főztömet: „Kata, nálunk a töltött káposzta nem ilyen híg.” Vagy amikor Zsolt előtt célozgatott arra, hogy „egy rendes asszony nem hagyja ilyen állapotban a lakást”. Akkoriban minden szava tőrt döfött belém. És most? Most csak egy idős asszony hangját hallottam, aki magányosnak tűnt.

– Rendben – mondtam végül halkan. – Átmegyek.

Az út Ilona néni lakásáig ismerős volt, mégis minden lépésnél úgy éreztem, mintha egyre nehezebb lenne a lábam. A panelház liftje nyikorgott alattam, ahogy felértem a negyedikre. Az ajtó előtt megálltam, mély levegőt vettem, majd becsöngettem.

Az ajtó kinyílt, Ilona néni ott állt előttem. Megöregedett. A haja még őszebb lett, az arca ráncosabb. De a tekintete ugyanaz: szúrós és kutató.

– Gyere be, Kata – mondta halkan.

A nappaliban minden ugyanúgy volt, mint régen: a horgolt terítő az asztalon, a porcelán csészék a vitrinben. Leültem a kanapéra, Ilona néni pedig leült velem szemben. Egy ideig csak csendben néztük egymást.

– Hogy vagy? – kérdezte végül.

– Megvagyok – feleltem óvatosan. – És maga?

– Rosszul – sóhajtott fel. – Egyedül vagyok. Zsolt külföldön dolgozik, alig hív fel. A barátnőim meghaltak vagy vidékre költöztek. Néha úgy érzem, mintha már senkinek sem lennék fontos.

A szavai váratlanul értek. Mindig azt hittem, Ilona néni erős nő, akit semmi sem törhet meg. Most viszont csak egy magányos öregasszonyt láttam magam előtt.

– Sajnálom… – mondtam halkan.

– Tudod, sokat gondolkodtam az elmúlt években – folytatta. – Sokat hibáztam veled szemben. Azt hittem, ha kemény vagyok veled, akkor majd jobb lesz minden. De csak eltaszítottalak magamtól… és Zsoltot is.

A torkomban gombóc nőtt. Ezt sosem hallottam tőle korábban.

– Én sem voltam tökéletes – vallottam be. – Sokszor haragudtam magára… és Zsoltra is. Talán túl büszke voltam ahhoz, hogy bocsánatot kérjek.

Ilona néni szemében könnyek csillantak meg.

– Kata… tudod, mennyire hiányzol? Hiányzik az a család, ami voltunk… még ha nem is volt tökéletes.

Ekkor már én is sírtam. Az emlékek elárasztottak: Zsolt nevetése a konyhában, közös karácsonyok, amikor még minden rendben volt… vagy legalábbis annak tűnt.

– Mi történt velünk? – kérdeztem remegő hangon.

– Az történt velünk, hogy nem beszéltünk egymással őszintén – felelte Ilona néni. – Mindig csak gyűjtöttük a sérelmeket… aztán egyszer csak túl sok lett belőlük.

Hosszú csend következett. Csak az óra kattogása hallatszott.

– Szeretném, ha tudnád: bocsánatot kérek mindenért – mondta végül Ilona néni. – Nem tudom visszacsinálni a múltat… de szeretném jóvátenni valahogy.

Néztem őt, és azon gondolkodtam: képes vagyok-e megbocsátani? Vagy örökre ott marad bennem az a tüske?

– Én is sajnálom… mindent – mondtam végül. – Talán újra kellene kezdenünk… valahogy.

Ilona néni halványan elmosolyodott.

– Szeretném látni újra azt a mosolyt az arcodon, Kata. És ha egyszer Zsolt hazajön… talán mindhárman leülhetnénk egy asztalhoz.

A szívemben valami megmozdult: remény? Félelem? Nem tudom. De abban a pillanatban úgy éreztem: talán tényleg van esély arra, hogy begyógyuljanak a régi sebek.

Ahogy hazafelé sétáltam az alkonyatban, azon gondolkodtam: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán? Ti mit gondoltok?