Két nő között: A férjem, az anyósa és én – Egy házasság a szakadék szélén
– Már megint ott voltál, ugye? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztal szélén doboltam az ujjaimmal. Péter csak állt az ajtóban, kezében a kabátja, és nem nézett rám. Az arca sápadt volt, a tekintete elkerülte az enyémet.
– Nem értem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni, Zsuzsa – mondta végül halkan. – Csak ebédeltem anyámmal.
– De miért titokban? Miért nem mondtad el? – szinte kiabáltam, de a hangom inkább könyörgő volt, mint dühös.
Aznap délután találtam meg a blokkot a kabátzsebében: egy kisvendéglőből, ahová sosem jártunk együtt. Azonnal tudtam, hogy Éva néni volt vele. Az anyóssal, aki mindig is ott lebegett közöttünk, mint egy árnyék.
Az első években még próbáltam jóban lenni vele. Sütöttem neki mákos bejglit karácsonyra, segítettem a kertben, sőt, egyszer még együtt mentünk piacra is. De sosem éreztem magam igazán elfogadottnak. Mindig volt egy félmosoly, egy odavetett megjegyzés: „Nálunk otthon ezt másképp szoktuk.” Vagy: „Péter szereti, ha a húsleves erősebb.” Apróságoknak tűntek, de lassan felgyűltek bennem.
Aztán jött az a nap, amikor Péter először mondta: „Anyám szerint túl sokat dolgozol. Nem lenne jobb, ha több időt töltenél otthon?” Akkor még csak legyintettem. De most, hogy titokban találkoznak, mintha minden összeesküdött volna ellenem.
Az este csendben telt. Péter a tévét bámulta, én pedig a plafont néztem az ágyban fekve. A gondolataim csak kavarogtak: Miért nem vagyok elég neki? Miért kell mindig az anyjához mennie? Hol hibáztam el?
Másnap reggel Éva néni hívott. – Zsuzsikám, ráérsz ma délután? Sütöttem egy kis almás pitét – mondta édesen.
– Köszönöm, Éva néni, de sok a munkám – válaszoltam feszülten.
– Tudod, Péter is mondta, hogy mostanában olyan ideges vagy. Remélem, nem miattam…
A hangja ártatlannak tűnt, de minden szava szúrt. Letettem a telefont és sírva fakadtam. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben.
A munkahelyemen sem ment jól. A főnököm megjegyezte: „Zsuzsa, mintha mostanában nem lennél önmagad.” Próbáltam összeszedni magam, de minden gondolatom Péter körül forgott.
Egy este aztán robbant a bomba. Péter későn jött haza. Az arca fáradt volt, de valami más is volt benne: bűntudat.
– Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
Leültünk egymással szemben. – Mi történik velünk? – kérdeztem halkan.
Péter sóhajtott. – Nem tudom… Anyám nagyon magányos mióta apám meghalt. Néha úgy érzem, csak én maradtam neki…
– És én? Én hol vagyok ebben az egészben? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Nem akartalak megbántani… Csak néha könnyebb vele beszélni…
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem csak Péter és én vagyunk ebben a házasságban. Éva néni is itt él velünk – láthatatlanul ugyan, de minden döntésünkben ott van.
Elkezdtem figyelni magamra: mikor vagyok boldog? Mikor érzem magam szeretve? Egyre ritkábban találtam választ ezekre a kérdésekre.
Egyik este vacsora közben Péter megkérdezte: – Mi lenne, ha elutaznánk kettesben egy hétvégére? Csak mi ketten.
Remény villant bennem. Talán még menthető ez az egész…
De amikor másnap bejelentettem Éva néninek, hogy elutazunk, csak ennyit mondott: – Hát persze… Majd én vigyázok a lakásra. De tudod, Péter mindig fázik idegen helyen…
Az utazás alatt Péter végig feszengve viselkedett. Láttam rajta: hiányzik neki az anyja. Éjszaka azt álmodtam, hogy Éva néni ott ül az ágyunk szélén és figyel minket.
Hazatérés után minden ugyanúgy folytatódott. Egyre többet veszekedtünk apróságokon: ki viszi le a szemetet, ki főzi a vacsorát. A háttérben mindig ott lebegett Éva néni árnyéka.
Egy nap aztán Péter azt mondta: – Talán jobb lenne egy kis szünetet tartani…
Összeomlottam. Elköltöztem egy barátnőmhöz pár hétre. Ott sírtam ki magam esténként Judit vállán.
– Miért nem állsz ki magadért? – kérdezte Judit egyszer.
– Mert félek elveszíteni őt…
– De így elveszíted saját magad is!
Ez volt az a mondat, ami végre felrázott. Visszaköltöztem és leültem Péterrel beszélni.
– Vagy ketten vagyunk ebben a házasságban, vagy sehogy – mondtam határozottan.
Hosszú csend következett. Végül Péter bólintott.
Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De elkezdtünk beszélgetni – igazi beszélgetéseket folytatni egymással. És lassan-lassan megtanultuk meghúzni a határokat Éva nénivel is.
Most itt ülök és azon gondolkodom: Vajon hány magyar nő küzd ugyanígy az anyósa árnyékával? Hol van az egészséges határ szeretet és ragaszkodás között? És vajon tényleg lehet egyszerre jó feleség és jó meny is lenni?