Második esély: Egy magyar nő útja a csalódástól az önmagára találásig
– Anya, tényleg el akarsz menni? – kérdezte Zsófi, miközben a bőröndöm cipzárját húztam be remegő kézzel. A szobában fojtogató csend volt, csak a szívem dobogása hallatszott. Néztem a tizenkét éves lányomat, akinek a szemeiben egyszerre tükröződött félelem és remény.
– Csak egy hétre megyek, kicsim – próbáltam mosolyogni, de a hangom elárult. – Ha minden jól megy, talán új életet kezdhetünk.
A válásom után úgy éreztem, mintha egy végtelen sötétségben bolyonganék. Gábor, a volt férjem, nemcsak engem hagyott el, hanem Zsófit is. Az anyám szerint mindent én rontottam el. – Ha jobban főznél, ha kevesebbet dolgoznál, ha nem lennél ilyen makacs… – sorolta újra és újra. De én tudtam, hogy Gábor már rég máshol kereste a boldogságot.
Aztán jött Ákos. Egy magyar származású amerikai férfi, akivel egy Facebook-csoportban ismerkedtem meg. Kedves volt, figyelmes, és úgy beszélt velem, mintha tényleg érdekelné, ki vagyok. Hónapokig leveleztünk, esténként videóhívásokban nevettünk. Amikor meghívott magához New Jersey-be, azt hittem, végre rám is rámosolyog a szerencse.
Az utazás előtti este anyám még egyszer megpróbált lebeszélni.
– Ne légy bolond, Anna! Egy idegen országba mész egy férfihoz, akit sosem láttál élőben! Mi lesz Zsófival?
– Anyu, csak egy hét. Ha nem jó, hazajövök. De muszáj esélyt adnom magamnak – feleltem halkan.
A repülőút hosszú volt és idegtépő. A gondolataim cikáztak: vajon Ákos tényleg olyan lesz, mint amilyennek mutatta magát? Vajon Zsófi megbocsátja majd nekem ezt a lépést? Vajon anyám valaha is büszke lesz rám?
A reptéren Ákos várt rám egy csokor virággal és egy feszengő mosollyal. Az első pillanatban minden olyan volt, mint az álmaimban: ölelt, nevetett, és azt mondta, örül, hogy végre találkozhatunk. De ahogy beültünk az autójába, valami megváltozott.
– Remélem, nem gondoltad komolyan azt az esküvős dolgot – mondta félvállról.
– Tessék? – kérdeztem döbbenten.
– Nézd, Anna… jó veled beszélgetni meg minden, de ez csak egy hét. Ne várj tőlem többet.
A szívem összeszorult. Az egész út alatt próbáltam elrejteni a könnyeimet. A házában ridegség fogadott: sehol egy családi fotó, sehol egy meleg szó. Az első este vacsoránál csak annyit mondott:
– Itt mindenki dolgozik. Holnap reggel elmegyek nyolcra, este hatra jövök haza. Addig csinálj, amit akarsz.
Egyedül maradtam egy idegen országban, egy idegen házban. Próbáltam felhívni Zsófit, de csak sírt a telefonba.
– Anya, mikor jössz haza? Nem akarok nélküled lenni!
Másnap Ákos barátai jöttek át. Egyikük sem szólt hozzám magyarul; angolul próbáltam boldogulni, de minden mondat után éreztem: kívülálló vagyok. Ákos csak nevetgélt velük, rám alig nézett.
Este megpróbáltam beszélni vele.
– Ákos, én azt hittem…
– Mit hittél? Hogy majd elveszlek feleségül? Anna, ez nem mese! Itt más az élet.
Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: miért hittem el újra a mesét? Miért gondoltam azt, hogy valaki majd megment?
A harmadik napon eldöntöttem: hazamegyek. Felhívtam anyámat.
– Igazad volt – suttogtam könnyeimmel küszködve. – De most már tudom: nem másban kell keresnem a boldogságot.
Otthon Zsófi sírva ugrott a nyakamba.
– Soha többé ne menj el! – zokogta.
Anyám csak annyit mondott:
– Most már talán megtanultad.
De én nem haragudtam rá. Tudtam: mindent megtettem azért, hogy új esélyt adjak magamnak – még ha fájt is az igazság.
Azóta eltelt két év. Egyedül nevelem Zsófit; néha nehéz, néha szinte lehetetlennek tűnik. De minden reggel úgy kelek fel: ma is erős leszek.
Néha még eszembe jut Ákos és az amerikai álom. De már nem vágyom rá. Most már tudom: előbb magamat kell szeretnem ahhoz, hogy más is szerethessen.
Vajon hányan hiszik még mindig azt Magyarországon – vagy bárhol –, hogy a boldogság valahol máshol vár ránk? És vajon hányan mernek végül szembenézni önmagukkal?