„Még mindig alszol? Ideje lenne reggelit csinálni Misinek!” – Egy kapcsolat vége a magyar valóságban

– Még mindig alszol? Ideje lenne reggelit csinálni Misinek! – harsogta a telefonba anyósom, Ilona néni, miközben a nap első sugarai még csak épphogy átszűrődtek a redőny résein. A hangja úgy hasított belém, mint egy éles kés. Felültem az ágyban, a takaró alatt remegő kezemmel kerestem a telefont. Misi mellettem horkolt, békésen, mintha az egész világ rendben volna.

– Jó reggelt, Ilona néni – suttogtam fáradtan. – Misi még alszik, én is most ébredtem.

– Hát persze, hogy alszik! Te vagy a felesége, neked kell gondoskodnod róla! Egy férfi nem tud magáról gondoskodni, ezt te is tudod! – mondta kioktatóan.

Letettem a telefont, és néztem a plafont. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor mondta el ugyanezt, mintha én lennék a hibás azért, hogy Misi harmincöt évesen még mindig nem tudja, hol tartjuk a tiszta zoknikat? Hányszor éreztem már azt, hogy nem vagyok több egy házvezetőnőnél ebben a lakásban?

Felkeltem, kimentem a konyhába. A mosogatóban tornyosultak a tegnapi edények, a kávéfőző mellett ott volt Misi bögréje – benne a tegnapi kávé maradéka. A hűtő ajtaján ott lógott egy cetli: „Vedd meg a sört!” – Misi kézírása. Nem volt rajta „kérlek”, sem „köszönöm”. Csak egy utasítás.

Ahogy kavargattam a kávét, visszagondoltam arra az időre, amikor még minden más volt. Amikor Misi viccein nevettem, amikor együtt terveztük a jövőt. Akkor még azt hittem, hogy egyenrangú társak leszünk. Hogy majd együtt főzünk, együtt mosogatunk, együtt nevetünk az élet apró hülyeségein. De valahol útközben minden megváltozott.

– Miért vagy ilyen csendben? – kérdezte Misi álmosan, miközben kilépett a konyhába.

– Csak fáradt vagyok – feleltem halkan.

– Anyám hívott? – kérdezte gyanakodva.

– Igen. Azt mondta, ideje lenne reggelit csinálnom neked.

Misi vállat vont. – Hát… igaza van. Éhes vagyok.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint egy pofon. Nem volt benne semmi kedvesség, semmi törődés. Csak elvárás. Mintha az lenne a dolgom az életben, hogy őt kiszolgáljam.

Aznap délelőtt elmentem dolgozni. Az irodában mindenki a hétvégi tervekről beszélt. Éva kolléganőm megkérdezte:

– Hogy vagy mostanában? Olyan levertnek tűnsz.

– Semmi különös – hazudtam.

De belül ordítottam. Ordítottam attól az érzéstől, hogy elveszítettem önmagam. Hogy minden nap ugyanaz: felkelek, reggelit csinálok Misinek, dolgozom nyolc órát, hazamegyek, főzök, mosogatok, aztán hallgatom Ilona néni újabb tanácsait arról, hogyan lehetnék jobb feleség.

Egy este aztán betelt a pohár. Hazamentem, és láttam: Misi a kanapén ül, sörrel a kezében, focit néz. A vacsora ott hűlt az asztalon.

– Nem eszel? – kérdeztem.

– Majd ha vége a meccsnek – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.

Leültem mellé.

– Misi… beszélnünk kellene.

– Most nem érek rá – vágott közbe türelmetlenül.

Akkor értettem meg igazán: én már nem vagyok fontos neki. Csak egy kényelmes háttérzaj vagyok az életében. Egy gép, ami főz és mosogat.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és számoltam: hány éve is tart ez így? Hány éve várom azt, hogy változzon valami? Hány éve remélem, hogy majd egyszer észreveszi: én is ember vagyok?

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és a legfontosabb dolgaimat egy bőröndbe. Misi még aludt. Leültem az ágy szélére és néztem őt. Egy pillanatra megsajnáltam – de aztán eszembe jutott minden megaláztatás, minden egyes nap, amikor csak egy szolgáló voltam számára.

Írtam egy rövid üzenetet: „Elmegyek. Magamért.”

Aztán kiléptem az ajtón.

Most itt ülök egy albérletben Zuglóban. Csend van körülöttem. Néha még mindig hallom Ilona néni hangját a fejemben: „Egy férfit nem lehet magára hagyni!” De most már tudom: engem sem lehet magamra hagyni.

Vajon tényleg csak ennyi jár nekünk magyar nőknek? Tényleg el kell viselnünk mindent egy kapcsolatban? Vagy van jogunk ahhoz is, hogy végre önmagunkat válasszuk?