Megbocsáthatok-e annak, akit még szeretek, de aki összetörte a szívemet?
– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, a kezem szorosan ökölbe zárva. A telefon még mindig ott feküdt az asztalon, rajta az üzenetekkel, amik mindent elárultak. Gábor a kanapén ült, lehajtott fejjel, mintha a padlón keresné a választ.
– Zsófi… én… – kezdte, de nem tudta befejezni. A csend szinte fojtogató volt. Az ablakon túl az eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná.
Négy éve voltunk házasok. Négy év boldogság – legalábbis én így hittem. Közös utazások Olaszországba, hosszú séták a Margitszigeten, vasárnapi ebédek anyuéknál Zuglóban. Mindenki irigyelt minket: „Nézd csak, Zsófiék mennyire szeretik egymást!” – mondogatták a barátaink. És én tényleg hittem benne. Hittem Gáborban.
Aztán egy este, amikor Gábor később jött haza a szokásosnál, valami megváltozott. Nem nézett a szemembe. A telefonját mindig magánál tartotta, még a fürdőbe is vitte. Egyik este, amikor elaludt a kanapén, kíváncsiságból – vagy inkább félelemből – belenéztem az üzeneteibe. Ott voltak: egy bizonyos „Kata” nevével ellátott beszélgetések. Először csak ártatlan flörtnek tűnt, de aztán egyértelművé vált: több volt köztük.
Azóta minden napom harc lett. Harc magammal: hogy elég jó vagyok-e, hogy hol rontottam el. Harc Gáborral: hogy őszinte legyen végre, hogy mondja el az igazat. És harc a családommal is: anyám szerint „egy férfi mindig férfi marad”, apám viszont soha többé nem akarja látni Gábort.
– Csak egyszer történt meg – mondta Gábor halkan. – Rájöttem, hogy te vagy az egyetlen, akit igazán szeretek. Hibáztam, de kérlek… adj még egy esélyt!
A szívem összeszorult. Szerettem őt. Még mindig szeretem. De ahányszor ránéztem, csak Katát láttam magam előtt – azt a nőt, aki elvette tőlem azt az embert, akiben vakon bíztam.
A barátnőim mind másképp reagáltak. Réka szerint „ha egyszer megtette, megteszi újra”. Dóri viszont azt mondta: „Ha tényleg megbánta és dolgozik rajta, talán érdemes adni egy esélyt.” De ki tudja ezt biztosan? Ki tudja, mi van a másik fejében?
Az anyósom is próbált közbelépni:
– Zsófikám, Gábor sosem volt tökéletes, de szeret téged. Ne dobd el az egészet egy hiba miatt!
De ez nem csak egy hiba volt. Ez árulás volt. Egy egész életet építettünk együtt – vagy legalábbis én azt hittem.
Azóta minden napom ugyanúgy telik: reggel felkelek, kávét főzök, próbálok dolgozni otthonról – de minden gondolatom körülötte forog. Néha úgy érzem, megfulladok ebben az egészben.
Egy este leültem Gáborral beszélgetni.
– Mondd el őszintén: miért történt ez? Mit adhatott neked Kata, amit én nem?
Gábor sokáig hallgatott.
– Nem tudom… Talán csak menekültem valami elől. A munkahelyemen mindenki fiatalabb lett körülöttem, folyton azt éreztem, lemaradok valamiről… Kata figyelt rám, bókolt… De rájöttem, hogy mindez semmit sem ér nélküled.
Ez fájt a legjobban: hogy valaki más figyelme kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, mit veszít velem.
Azóta próbálunk együtt lenni – de minden érintés idegennek tűnik. Minden ölelésben ott van egy kis feszültség. Néha azt érzem, mintha két idegen élné ugyanazt az életet.
A családomban is feszültség van emiatt. Anyám folyton hívogat: „Ugye nem bocsátasz meg neki?” Apám nem is beszél velem erről – csak csendben ül az ebédlőasztalnál és nézi a tányérját.
A barátnőim is kezdik kerülni a témát – mintha féltenének attól, hogy bármelyikük is hasonló helyzetbe kerülhetne.
Egyik este Réka áthívott magához egy pohár borra.
– Zsófi – mondta komolyan –, te mindig mindenkinek meg akarsz felelni. De most magadra kell gondolnod! Ha nem tudsz megbocsátani neki szívből, akkor ne maradj vele csak azért, mert félsz az egyedülléttől vagy attól, mit szólnak mások!
Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg csak a félelem tart itt? Vagy még mindig hiszek abban, hogy helyrehozható ez az egész?
Azóta minden napom kérdésekkel telik: Megbocsáthatok-e annak, akit még szeretek? Vagy örökre elveszett köztünk minden?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újra bízni valakiben, aki egyszer már összetörte a szívedet?