„Miért én tartom el a családot?” – Egy magyar feleség vallomása a tiszteletről és a teher súlyáról
– Már megint nem fizetted be a villanyszámlát, Zoli! – csattantam fel, miközben remegő kézzel szorongattam a sárga csekket. A konyhaasztalon egymásra tornyozva hevertek a számlák, a hűtőben alig volt valami, és a gyerekek már megint azt kérdezték reggel, hogy mikor lesz újra kakaós csiga.
Zoli csak ült a kanapén, kezében a telefon, és valami focimeccset nézett. Fel sem nézett rám. – Majd befizetem, ha lesz miből – morogta.
A szívem összeszorult. Már hónapok óta én fizetek mindent: a lakbért, az ovit, a kaját, még a gyerekek cipőjét is. Zoli két éve elvesztette az állását, azóta csak alkalmi munkákból próbál megélni. De az utóbbi időben már azok sincsenek. Én pedig reggel hatkor kelek, hogy elérjem a buszt Újpestre, ahol egy könyvelőirodában dolgozom egész nap. Este hullafáradtan esek haza, de még akkor is nekem kell főzni, mosni, tanulni a gyerekekkel.
Anyám mindig azt mondta: „A férfi dolga eltartani a családot.” De nálunk ez valahogy fordítva van. És én egyre kevésbé érzem magam nőnek. Egyre kevésbé érzem magam feleségnek. Inkább vagyok anya, pénzkereső és háztartási robot. Néha úgy érzem, mintha Zoli is csak egy lenne a gyerekeim közül.
– Nem tudnál legalább elmenni valami gyárba? Ott mindig keresnek embereket! – próbáltam újra beszélni vele.
– Nem fogok szalag mellett állni egész nap! – vágott vissza ingerülten. – Nekem is van diplomám!
– De abból nem lesz kenyér az asztalon! – kiáltottam rá, és éreztem, hogy könnyek szúrják a szemem.
A gyerekek ekkor jöttek be a szobába. Anna, a nagyobbik lányom, csak nézett rám nagy szemekkel. – Anya, miért kiabáltok?
Gyorsan letöröltem a könnyeimet. – Semmi baj, kicsim. Csak fáradt vagyok.
De nem csak fáradt voltam. Haragudtam Zolira. Haragudtam magamra is, amiért már nem tudom tisztelni őt. Régen felnéztem rá: okos volt, vicces, mindig tudott megoldást találni mindenre. Most viszont csak árnyéka önmagának. Néha azt gondolom, hogy ő is szenved ettől az egésztől, de nem tudja kimutatni.
Este, amikor lefektettem a gyerekeket, leültem Zoli mellé. Próbáltam halkan beszélni.
– Figyelj… Nem bírjuk ezt így sokáig. Szükségünk van rád. Nekem is szükségem van rád…
Zoli sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Tudod, milyen megalázó érzés ez nekem? Hogy te tartod el a családot? Hogy mindenki azt hiszi rólam, hogy egy semmirekellő vagyok?
– Nem vagy semmirekellő – mondtam halkan. – De valamit tenni kell.
– Próbálok! – tört ki belőle. – De mindenhol csak fiatalokat keresnek! Vagy protekcióval vesznek fel embereket! Nekem nincs senkim…
Elhallgattunk. A csend szinte fojtogató volt.
Másnap reggel újra kezdődött minden: rohanás, idegeskedés, pénzszámolgatás. A munkahelyemen is egyre nehezebben bírtam: főnököm szerint túl sokat hibázom mostanában. Kolléganőm, Judit egyszer félrehívott:
– Minden rendben otthon? Olyan feszült vagy mostanában…
Csak legyintettem. Ki értené meg? Magyarországon mindenki küzd valamiért: lakáshitelért, gyerekért, munkahelyért… De mi van akkor, ha már nem bírod tovább?
Egy este anyámhoz mentünk vacsorára. Ő persze rögtön Zolit kezdte piszkálni:
– Mikor lesz már rendes munkád? Nem szégyelled magad?
Zoli lehajtotta a fejét. Éreztem rajta, hogy legszívesebben elsüllyedne.
Hazafelé csendben mentünk. A gyerekek hátul aludtak az autóban.
– Sajnálom – mondta végül Zoli halkan. – Tudom, hogy csalódást okozok neked.
– Nem akarom ezt mondani… Csak félek – suttogtam vissza.
Otthon sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon meddig lehet így élni? Meddig lehet szeretni valakit, akit már nem tudsz tisztelni? És hogyan lehet újra megtalálni azt az embert, akibe beleszerettél?
Másnap reggel Anna odabújt hozzám.
– Anya… Ugye minden rendben lesz?
Megsimogattam a haját.
– Igen, kicsim… valahogy mindig minden rendbe jön.
De tényleg így van? Vagy csak magamat áltatom? Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még tisztelni valakit ilyen helyzetben?