„Miért nem vagyok elég?” – Egy házasság árnyékában

– Mit keresel a telefonomon, Klári? – kérdezte Lajos, a hangja egyszerre volt meglepett és védekező. A kezem remegett, ahogy visszatettem a készüléket az asztalra. Nem akartam kutakodni, tényleg nem. Csak meg akartam nézni, mikor jön haza, mert már késő este volt, és aggódtam érte. De ahogy felvillant a képernyőn az üzenet: „Várom a holnapot, Lajosom”, valami összetört bennem.

Hatvankét éves vagyok. Negyven éve vagyunk házasok. Azt hittem, már mindent tudok erről az emberről: hogy szereti a rántott húst, hogy mindig elalszik a tévé előtt, hogy sosem felejti el a házassági évfordulónkat. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

– Csak… csak aggódtam érted – hebegtem. – Késő van, és nem vetted fel a telefont.

Lajos arca megkeményedett. – Nem kellene turkálnod a dolgaimban.

Aztán csend lett. Olyan csend, amitől az embernek összeszorul a gyomra. A nappali sarkában álló régi karóra kattogása hirtelen hangosabbnak tűnt minden másnál.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni: mikor kezdődött ez az egész? Mikor lettünk mi két idegen egy fedél alatt? Talán amikor nyugdíjba mentünk? Amikor a gyerekek kirepültek? Vagy már sokkal korábban?

Másnap reggel Lajos úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Megkérdezte, kérek-e kávét, aztán elment sétálni a kutyával. Én pedig ott maradtam a gondolataimmal és azzal az egy mondattal: „Várom a holnapot, Lajosom.” Ki ez a nő? Mit jelent neki? És én mit jelentek még?

Délután átjött hozzám a lányom, Zsófi. Azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Anya, mi történt? – kérdezte halkan.

Sokáig csak ültem némán, aztán kibukott belőlem minden. Elmondtam neki az üzenetet, Lajos reakcióját, a félelmeimet.

– Szerinted mit csináljak? – kérdeztem végül.

Zsófi megfogta a kezem. – Először is ne hibáztasd magad. Másodszor… beszélj vele őszintén. Mondd el neki, hogy fáj neked ez az egész.

De hogyan mondjam el valakinek, akivel negyven éve együtt élek, hogy félek tőle? Hogy attól rettegek, már nem vagyok elég?

Aznap este vacsora közben újra szóba hoztam.

– Lajos… Ki az a nő?

Először csak hallgatott. Aztán nagyot sóhajtott.

– Egy régi ismerős. Semmi komoly. Csak beszélgetünk néha.

– És nekem miért nem mondtad el?

– Mert tudtam, hogy félreértenéd.

– Hát lehet ezt másképp érteni? – kérdeztem keserűen.

Lajos felállt az asztaltól. – Elegem van ebből a gyanakvásból! – kiáltotta.

A tányérok csörömpöltek, ahogy becsapta maga mögött az ajtót. Én pedig ott maradtam egyedül az asztalnál, könnyekkel a szememben.

A következő napokban alig beszéltünk egymással. A házunkban feszültség vibrált minden sarokban. Próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, olvastam, de minden gondolatom visszatért ahhoz az üzenethez.

Egyik este Zsófi felhívott.

– Anya, ne hagyd annyiban! Ha kell, menjetek el párterápiára! Nem szabad így élni!

De Lajos hallani sem akart erről.

– Nem vagyok bolond! – mondta dühösen. – Nekem nincs szükségem pszichológusra!

Egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem őt – vagy talán már el is veszítettem. Az önbizalmam romokban hevert. Minden tükörbe nézés fájt: vajon túl öreg vagyok már ahhoz, hogy szeressenek? Vajon én rontottam el mindent?

Egyik reggel azonban történt valami váratlan. Lajos odajött hozzám a konyhában.

– Klári… Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Csak… magányos voltam. Te is mindig elfoglalt vagy a barátnőiddel meg Zsófival… Valahogy eltávolodtunk egymástól.

A szavai egyszerre fájtak és adtak reményt. Talán mégis van esély arra, hogy újra egymásra találjunk – de ehhez mindkettőnknek változnia kell.

Azóta próbálunk többet beszélgetni egymással. Néha sikerül, néha nem. A bizalom lassan épül újra – ha egyáltalán sikerül neki valaha is teljesen visszatérnie.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány házasságban történik meg ugyanez? Hányan élnek így csendben, fájdalommal a szívükben?

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: „Miért nem voltam elég?” De talán nem is ez a jó kérdés… Hanem az: „Hogyan tudunk újra egymásra találni ennyi év után?”

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?