Mindig azt hittem, hogy barátnők vagyunk – Amikor rájöttem, hogy csak kényelmes megoldás voltam

– Te tényleg azt hitted, hogy mi igazi barátnők vagyunk? – kérdezte Zsuzsa, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávé lassan kihűlt a bögréinkben. A hangja éles volt, szinte vágott. Megdermedtem. A szívem hevesen vert, mintha valami rosszat tettem volna, pedig csak őszintén akartam beszélgetni.

Gyerekkorom óta hittem abban, hogy a barátság több, mint közös nevetések vagy pletykák. Azt gondoltam, hogy ha valakivel együtt sírsz a padon egy esős délutánon, ha együtt nevettek az első szerelmek bénaságán, ha egymás mellett álltok az érettségi után, akkor az örökre szól. Zsuzsával tizennégy éves korunk óta minden titkunkat megosztottuk egymással. Vagy legalábbis én azt hittem.

Aznap este is úgy indult minden, mint régen: Zsuzsa felhívott, hogy ugorjak át hozzá, mert valami fontosat akar mondani. A lakása mindig is az otthonosságot jelentette számomra: a régi szőnyeg illata, a falon a közös fotóink – mind-mind azt sugallták, hogy ide tartozom. De most valami megváltozott. Zsuzsa arca feszült volt, a szemei elkerülték az enyémet.

– Mi történt? – kérdeztem halkan.

– Semmi különös – felelte gyorsan, majd hirtelen felnevetett, de a nevetése üresen csengett. – Csak rájöttem valamire. Tudod, te mindig ott voltál nekem… amikor senki más nem ért rá. Amikor a többiek lemondták a programot vagy épp összevesztem valakivel. Te mindig elérhető voltál.

A szavai úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Próbáltam visszaemlékezni minden közös pillanatunkra: az első egyetemi bulira, amikor Zsuzsa sírva hívott fel hajnalban, mert szakított vele Gábor; arra a nyárra, amikor együtt utaztunk le Balatonra stoppal; vagy arra a napra, amikor az apukája meghalt, és én órákig csak ültem mellette némán.

– Akkor… én csak egy kényelmes megoldás voltam neked? – kérdeztem remegő hangon.

Zsuzsa vállat vont. – Nem akarok bántani. De mostanában sokat gondolkodtam ezen. Azt hiszem, sosem voltam igazán önmagam melletted. Mindig te voltál az erősebb, a megértőbb… Én meg csak kihasználtam ezt.

Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc nőtt. Hirtelen minden emlék elveszítette a fényét: mintha egy régi filmet néznék újra, de most már tudom a végét.

Hazafelé menet az utcán sétáltam, és próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Az emberek siettek mellettem, senki sem törődött velem – ahogy Zsuzsa sem törődött igazán velem soha? Vagy csak én nem vettem észre?

Otthon anyám épp vacsorát főzött. Megérezte rajtam a feszültséget.

– Mi történt veled, Anna? – kérdezte aggódva.

– Semmi – hazudtam automatikusan. De ő leült mellém az asztalhoz.

– Tudod, néha az emberek nem azt jelentik nekünk, amit mi nekik – mondta csendesen. – Ez fájdalmas dolog. De legalább most már tudod.

Napokig nem beszéltem Zsuzsával. Próbáltam elfoglalni magam: dolgoztam, futottam a Margitszigeten, találkoztam régi ismerősökkel. De mindenhol ott volt bennem az üresség. Mintha elvesztettem volna egy részemet.

Aztán egy este kaptam tőle egy üzenetet: „Sajnálom.” Ennyi volt csak. Nem tudtam eldönteni, hogy mit sajnál: engem? Magát? Vagy azt, hogy lebukott?

Azóta eltelt fél év. Néha még mindig eszembe jutnak a közös emlékek: ahogy együtt nevettünk a Gellért-hegyen naplementekor; ahogy egymásnak meséltük el az álmainkat; ahogy azt hittük, hogy semmi sem választhat el minket egymástól.

De most már máshogy látom ezeket a pillanatokat. Rájöttem, hogy néha nem azok bántanak meg legjobban, akik nyíltan ellenségeink – hanem azok, akiket legközelebb engedtünk magunkhoz.

Azóta próbálok új kapcsolatokat építeni. Nehezen megy – minden új ismeretségben ott motoszkál bennem a félelem: vajon most is csak egy kényelmes háttér leszek valakinek? Vagy egyszer végre megtalálom azt az embert, aki tényleg engem akar látni – minden hibámmal és reményemmel együtt?

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így körülöttünk? Hányan hiszik azt, hogy barátjuk van – miközben csak egy pótmegoldás valaki más életében?

Talán sosem tudom meg a választ. De most már legalább tudom: nem akarok többé senki árnyéka lenni.

Ti mit gondoltok? Volt már olyan érzésetek, hogy csak addig kellettek valakinek, amíg kényelmes volt számára? Hogyan lehet újra bízni ezek után?