Negyven felett újra szerelmesen: Tönkretette az életem, de nem tudom elengedni

– Miért nem szóltál, hogy előbb jössz haza? – kérdezte Zsolt, miközben gyorsan magára kapta a pólóját. A másik szobából hallottam a fürdő ajtajának csapódását, aztán csend lett. Ott álltam a nappali közepén, kezemben a virágcsokorral, amit neki vettem. A szívem a torkomban dobogott, a gyomromban jéghideg görcs.

Negyvenhárom éves vagyok. A nevem Judit. Egyedül nevelem a lányomat, Hannát, mióta a férjem, Gábor elhagyott minket egy fiatalabb nőért. Akkor azt hittem, soha többé nem leszek képes bízni egy férfiban. De aztán jött Zsolt – harminc éves, energikus, tele álmokkal és tervekkel. Egy céges tréningen ismertem meg, ahol én voltam a HR-es, ő pedig az új junior marketinges. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy valami megmozdult bennem – valami, amit már évek óta eltemettem magamban.

A kapcsolatunk gyorsan indult. Zsolt udvarolt nekem, bókolt, figyelt rám. Újra nőnek éreztem magam mellette. Először csak titokban találkoztunk – én szégyelltem a korkülönbséget, ő pedig azt mondta, nem akarja, hogy a kollégák pletykáljanak. De amikor először töltötte nálam az éjszakát, minden félelmem elszállt. Úgy éreztem, végre valaki igazán szeret.

Az első hónapokban minden tökéletesnek tűnt. Hanna is kedvelte Zsoltot – együtt társasoztunk, főztünk hétvégente. Anyám persze más véleményen volt: – Juditkám, ne bízz egy ilyen fiatal fiúban! Csak kihasznál! – mondogatta újra és újra. Én csak legyintettem.

Aztán lassan elkezdtek repedezni a dolgok. Zsolt egyre többször maradt ki este – „csak egy sör a srácokkal”, „céges buli”, „régi barát szülinapja”. Egyre gyakrabban nézett rám furcsán: – Nem baj, ha kicsit több sminket teszel fel? – kérdezte egyszer. Vagy: – Nem gondoltál rá, hogy levágatod a hajad? Fiatalítana.

Először csak nevettem rajta, de belül elkezdett mardosni az önbizalomhiány. A tükörben már nem láttam azt a magabiztos nőt, aki voltam. Egyre többet költöttem ruhákra, kozmetikusra – csak hogy megfeleljek neki.

Egy este váratlanul hazaértem – Hanna az apjánál volt hétvégén –, és Zsoltot találtam otthon a barátnőmmel, Katával. Semmi kompromittálót nem láttam, de valami furcsa feszültség volt köztük. Amikor rákérdeztem később Katánál, csak annyit mondott: – Judit, vigyázz vele! Nem biztos, hogy azt akarja tőled, amit te tőle.

Egy hét múlva megtaláltam Zsolt telefonján egy üzenetet: „Ma este nálad? Már alig várom.” A feladó: Niki. A szívem összeszorult. Nem szóltam semmit. Csak figyeltem őt napokig – minden mozdulatát, minden hazugságát.

Végül egy péntek este szembesítettem:
– Zsolt, ki az a Niki?
– Csak egy régi barát…
– Ne hazudj! Láttam az üzeneteket.
– Judit… én… nem tudom… csak beszélgettünk…

Aztán kibukott belőle: találkozgatott vele párszor. De szerinte ez semmi volt – „csak flört”, „te vagy az igazi”. Én viszont úgy éreztem magam, mint akit arcul csaptak.

Aznap este kidobtam őt a lakásból. Sírtam egész éjjel. Hanna másnap reggel ért haza apjától – meglátta a duzzadt szememet.
– Anya, mi történt?
– Semmi baj kicsim… csak fáradt vagyok.

De Hanna okos lány volt. Látta rajtam a fájdalmat.

A következő hetekben Zsolt mindennap hívott, írt: „Sajnálom”, „Hiányzol”, „Nem tudok nélküled élni”. Először ellenálltam. De aztán egy este megjelent az ajtóm előtt egy csokor rózsával és könyörgött:
– Judit, adj még egy esélyt! Hibáztam… de szeretlek!

Anyám persze tajtékzott:
– Ha visszafogadod ezt a fiút, soha többé ne panaszkodj nekem!
Kata is leült velem egy kávéra:
– Judit, te mindig erős voltál! Ne hagyd magad megalázni!

De én gyenge voltam. Visszafogadtam Zsoltot.

Az első hetek újra boldognak tűntek – mintha minden rendbe jött volna. De bennem ott maradt a félelem: mikor jön el újra az árulás? Minden telefoncsörgésre összerezzentem. Ha később ért haza, már gyanakodtam.

Egy este Hanna is szóvá tette:
– Anya… miért hagyod, hogy így bánjon veled?
– Nem érted kicsim… én szeretem őt.
– De ő is szeret téged? Vagy csak kihasznál?

Nem tudtam válaszolni neki.

Zsolt közben egyre inkább belekényelmesedett az életembe: nem dolgozott már annyit, gyakran nálam evett-ivott, néha pénzt is kért kölcsön „átmenetileg”. Egyre inkább úgy éreztem magam mellette, mint egy anyapótlék – főztem rá, mostam rá… és közben rettegtem attól, hogy elveszítem.

Egy nap váratlanul beállított hozzám Zsolt anyja is:
– Juditka… beszélhetnénk négyszemközt?
Leültünk a konyhában.
– Nézd… én tudom, hogy szereted a fiamat. De ő még fiatal… neki család kellene majd egyszer… gyerekek… te már túl vagy ezen…
– Szeretjük egymást! – vágtam vissza dacosan.
– Az lehet… de meddig fog ez tartani? Ne haragudj rám…

A szavai napokig visszhangoztak bennem.

Aztán jött az utolsó csepp: Hanna egyik délután sírva jött haza az iskolából.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Az osztálytársaim azt mondják… hogy ciki vagyok miattad… hogy az anyám egy huszonéves fiúval jár…

Összetörtem.

Aznap este leültem Zsolttal:
– Nem megy tovább…
– Judit! Ne csináld ezt!
– Nem akarom elveszíteni a lányomat… és magamat sem.

Elment. Napokig csak sírtam és bámultam ki az ablakon. Anyám átjött főzni rám; Kata minden nap hívott; Hanna csendben ölelt át esténként.

De még most is minden reggel arra ébredek: hiányzik Zsolt. Hiányzik az érintése, a hangja… még akkor is, ha tudom: tönkretette az önbizalmamat és kihasznált.

Miért ragaszkodunk azokhoz, akik bántanak minket? Miért nehezebb elengedni valakit, mint megbocsátani magunknak? Vajon tényleg jobb egyedül maradni – vagy van remény arra, hogy egyszer valaki igazán szeret majd engem is?

Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok-e elengedni valakit akkor is, ha még mindig szeretitek?