Nem szólt előre… Csak kész tények elé állított: hogyan lett a szerelemből keserű csalódás
– Dóra, te tényleg azt hiszed, hogy minden rózsaszín lesz? – csattant fel anyám a nappali közepén, miközben én már a bőröndömet pakoltam. – Egy elvált férfi, egy gyerekkel… Gondolkodj már!
Nem válaszoltam. Csak néztem a kezem között szorongatott fényképet: én és Gábor a Margitszigeten, nevetünk, mintha nem lenne holnap. Akkor még nem tudtam, hogy az a holnap mennyire más lesz.
Gáborral egy évvel ezelőtt ismerkedtem meg egy budapesti kávézóban. Informatikus volt, csendes, de figyelmes. Azt hittem, végre megtaláltam azt a férfit, aki mellett biztonságban érezhetem magam. A szüleim persze aggódtak – főleg anyám –, de én nem törődtem velük. Azt mondtam magamnak: harminc vagyok, jogom van boldognak lenni.
A kapcsolatunk gyorsan haladt. Gábor néhány hónap után felvetette, hogy költözzek hozzá Zuglóba. Nem haboztam. A lakás kicsi volt, de otthonos. Azt hittem, csak ketten leszünk – legalábbis ezt mondta.
Az első este, amikor odaköltöztem, Gábor furcsán viselkedett. Idegesen járkált fel-alá, majd hirtelen megszólalt:
– Dóra, valamit el kell mondanom.
A gyomrom összeszorult.
– Mi az?
– Holnaptól velünk fog lakni Bence is. A fiam.
Először azt hittem, rosszul hallok.
– Hogyhogy? Eddig miért nem mondtad?
– Nem akartalak elijeszteni – motyogta. – De most nincs más választásom. Az anyja külföldre megy dolgozni, Bence pedig hozzám kerül.
A világ megállt egy pillanatra. Nem szóltam semmit. Csak ültem a kanapén, és próbáltam feldolgozni a hallottakat.
Másnap reggel becsöngettek. Egy hatéves kisfiú állt az ajtóban, kezében egy kopott hátizsák. Gábor lehajolt hozzá:
– Szia, Bence! Ő itt Dóra.
A fiú rám nézett, majd elfordult.
Az első hetek rémálomszerűek voltak. Bence mindenben ellenkezett velem. Ha főztem, fintorgott: – Anyu jobban csinálja! Ha mesét olvastam neki este, becsukta a könyvet: – Nem akarom! – és csak Gábort hívta.
Próbáltam türelmes lenni. Munka után rohantam haza főzni, mosni, takarítani – és közben úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Gábor egyre feszültebb lett.
Egy este, amikor Bence megint hisztizett a vacsoránál, elvesztettem a türelmemet:
– Gábor, ezt így nem lehet! Miért nem segítesz? Miért mindig én vagyok a rossz?
Gábor csak legyintett:
– Majd megszokja. Te is megszokod. Ez most ilyen.
– De én nem erre szerződtem! – kiáltottam el magam.
Bence sírni kezdett. Gábor felkapta az ölébe:
– Gyere, kisfiam! Ne törődj vele.
Aznap este sírva hívtam fel a legjobb barátnőmet, Katát.
– Dóra, ez nem normális – mondta Kata határozottan. – Nem lehet rád zúdítani egy gyereket minden előkészítés nélkül! És Gábor hozzáállása… Hát milyen férfi az ilyen?
De én még mindig reménykedtem. Próbáltam beszélgetni Bencével:
– Tudod, én is szeretnék jóban lenni veled…
A fiú rám se nézett:
– Apu azt mondta, te csak vendég vagy itt.
Ez volt az utolsó csepp. Egy hét múlva már alig aludtam. A munkahelyemen hibákat vétettem. Anyám újra hívogatott:
– Dóra, gyere haza! Ez nem a te életed!
De szégyelltem bevallani a kudarcomat.
Egy péntek este Gábor későig bent maradt dolgozni. Bence egész délután duzzogott. Vacsora után odajött hozzám:
– Mikor mész már el?
Először csak néztem rá döbbenten.
– Miért kérdezed?
– Mert apu azt mondta, hogy te úgyis elmész majd. Mint anya.
A szívem összeszorult. Aznap éjjel összepakoltam néhány ruhát és elmentem Katához aludni.
Másnap reggel Gábor hívott:
– Hol vagy?
– Elmentem egy kicsit gondolkodni – mondtam halkan.
– Most komolyan? Egy kisgyerek miatt? Felnőtt nő vagy! Oldd meg!
– Gábor… Nem erről van szó! Te nem voltál őszinte velem! Nem készítettél fel semmire! Egyedül hagytál ebben az egészben!
– Ha nem bírod a gyereket, akkor tényleg nincs miről beszélnünk – vágta rá dühösen.
Letettem a telefont. Napokig nem mentem vissza. Végül anyámhoz költöztem vissza vidékre.
Hónapokig gyászoltam ezt a kapcsolatot. Úgy éreztem magam, mint aki kudarcot vallott – nőként, társként, sőt emberként is. De ahogy telt az idő, rájöttem: nem én hibáztam. Nem az volt a baj, hogy nem szerettem volna elfogadni egy gyereket – hanem az, hogy engem senki sem kérdezett meg arról, mit érzek ebben az egészben.
Most újra Budapesten élek egyedül. Néha még eszembe jut Gábor és Bence – vajon boldogok-e? Vajon Gábor tanult-e valamit abból, ahogy bánt velem?
Sokan azt mondják: „Ha szeretsz valakit, mindent el kell fogadnod.” De tényleg így van? Vagy van egy határ, ahol már önmagunkat kell választanunk?
Ti mit gondoltok? Hol húzódik a határ az önfeladás és az alkalmazkodás között? Vajon tényleg mindent el kell tűrnünk a szerelem nevében?