Szerelmes lettem egy nálam 25 évvel idősebb férfiba – és nem bántam meg egy percig sem

– Hogy képzeled ezt, Anna? – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. – Egy férfi, aki idősebb nálam is! Ez szégyen! Mit fognak mondani a szomszédok? A nagymama? A barátaid?

Ott ültem a régi, kopott konyhában, ahol gyerekkoromban annyiszor ettem tejbegrízt, és most úgy éreztem, mintha minden fal rám dőlne. A családom összegyűlt, hogy „megbeszéljük” az életemet. Apám csendben ült, csak a bajuszát pödörte idegesen. A húgom, Dóri, a telefonját nyomkodta, de néha rám villantotta azt a tekintetet, amit csak ő tudott: „Te tényleg megőrültél?”

– Nem érdekel, mit mondanak mások – suttogtam. – Gábor mellett boldog vagyok.

Anyám hangja remegett: – Ő egy öregember! Mit akarsz tőle? Hogy majd pelenkázod tíz év múlva?

– Elég legyen! – szólt közbe apám végre. – Anna felnőtt nő. De azt azért gondold meg, lányom: ha most ezt választod, lehet, hogy mindent elveszítesz.

A szívem hevesen vert. Eszembe jutott az első találkozásom Gáborral. Egy könyvtári előadáson voltam Szegeden – irodalomról beszélt, szenvedéllyel és humorral. A végén odamentem hozzá kérdezni valamit, de végül órákig beszélgettünk. Nem volt benne semmi tolakodó; csak figyelt rám úgy, ahogy senki más soha. Aztán meghívott egy kávéra. Azt hittem, csak barátság lesz belőle. De amikor először megfogta a kezemet a Tisza-parton, minden félelmem elszállt.

A kapcsolatunk titokban indult. Eleinte csak sétáltunk, beszélgettünk. Gábor mindig tudta, mikor kell hallgatni és mikor kell nevetni. Megtanított arra, hogy ne féljek önmagam lenni. De amikor először bemutattam őt Dórinak egy szegedi cukrászdában, láttam rajta a döbbenetet.

– Te most komolyan? – kérdezte Dóri félhangosan, amikor Gábor elment mosdóba.
– Igen. Szeretem őt.
– Anna… ő lehetne az apánk!
– De nem az. És soha nem éreztem magam ilyen biztonságban.

Azt hittem, majd elfogadják. De nem így lett. Anyám sírt, apám bezárkózott magába. A barátnőim közül is többen elfordultak tőlem.

– Anna, ez beteges – írta Zsófi egy üzenetben. – Mi lesz veled húsz év múlva? Gondolj már bele!

De én már bele is gondoltam. Tudtam, hogy Gábor nem lesz mindig fiatal és erős. Tudtam, hogy lehetnek egészségügyi gondjai – már most is fájt néha a térde, és gyakran panaszkodott a vérnyomására. De amikor együtt voltunk, minden félelmem eltűnt.

Egy este Gábor lakásán ültem, amikor megszólalt:
– Anna… biztos vagy ebben? Nem akarom elvenni tőled az életedet. Nem akarom, hogy miattam lemondj a fiatalságodról.
– Te adtad vissza nekem az életemet – válaszoltam halkan. – Előtted csak sodródtam. Most érzem először azt, hogy van értelme reggel felkelni.

Ő csak mosolygott és megsimogatta az arcomat.

A család azonban nem hagyta annyiban. Egy vasárnapi ebéd után anyám félrehívott:
– Ha vele maradsz, ne számíts ránk! Nem támogatjuk ezt a kapcsolatot.

Sírtam egész éjjel. Másnap Gábor karjaiban zokogtam el mindent.
– Nem akarom elveszíteni őket… de téged sem.
– Néha választani kell – mondta csendesen.

A munkahelyemen is suttogtak rólam. Az irodában egyszer hallottam, ahogy két kolléganőm beszélget:
– Láttad Annát azzal az öreggel? Biztos valami pénzes manus…
– Vagy csak apakomplexusa van.

Fájtak ezek a szavak. De Gábor sosem kérkedett a pénzével – egy vidéki gimnáziumban tanított magyart egész életében, most nyugdíjas volt. Nem volt gazdag; egyszerűen csak bölcs és kedves.

A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor apám szívinfarktust kapott. A kórházban ültem anyám mellett; Dóri sírt a folyosón.
– Ez mind miattad van! – vágta hozzám anyám dühösen. – Ha nem hoztad volna ezt a szégyent ránk…

Összetörtem belül. Napokig nem beszéltem Gáborral sem. De ő nem hagyta annyiban; eljött hozzánk egy este.
– Jó estét kívánok – mondta határozottan anyámnak és apámnak is.
Anyám csak nézett rá hidegen:
– Mit akar?
– Csak annyit szeretnék mondani: szeretem Annát. Nem akarom elvenni önöktől, de nem is fogom elengedni.

Csend lett. Apám végül megszólalt:
– Ha boldoggá teszi… legyen.
Anyám sírva fakadt és kiment a szobából.

Ezután sem lett könnyebb minden nap. Az utcán néha összesúgtak mögöttünk; egyszer egy idős néni odaszólt:
– Szégyen! Az ilyenek miatt tart itt ez az ország!
Gábor csak megszorította a kezemet:
– Ne törődj velük!

A barátaim közül végül csak egy maradt mellettem: Réka.
– Anna, ha boldog vagy vele, akkor kit érdekel más véleménye? Az élet túl rövid ahhoz, hogy másoknak akarj megfelelni.

Az évek teltek. Anyám lassan megbékélt; főleg miután látta, hogy Gábor tényleg szeret engem és nem bánt soha. Apám néha még mindig furcsán nézett ránk együtt, de már nem szólt semmit.

Gáborral közös életet kezdtünk élni egy kis panelban Újszegeden. Nem voltunk gazdagok; de minden reggel együtt ittuk meg a kávét az erkélyen. Néha fájt a szívem: vajon lesz-e közös jövőnk? Lesz-e gyerekünk? Hiszen Gábor már túl volt az ötvenen…

Egy este erről beszélgettünk:
– Anna… ha te gyereket szeretnél… én már lehet, hogy nem tudok apád lenni neki igazán.
– Nekem te vagy a család – mondtam könnyes szemmel.

A társadalmi elvárások még mindig ott lebegtek körülöttünk: „Mikor lesz esküvő?” „Mikor lesz gyerek?” „Miért nem keresel magadhoz illőt?”
De én már megtanultam: az életben csak az számít igazán, hogy ki mellett érzed magad otthon.

Most itt ülök harmincévesen; Gábor hatvan felett jár. Néha aggódom: mi lesz velem nélküle? De minden nap hálás vagyok azért a bátorságért, amivel kiálltam magamért és értünk.

Lehet-e boldog az ember akkor is, ha mindenki más szerint rosszul döntött? Ti mit tennétek a helyemben: követnétek a szíveteket vagy inkább beállnátok a sorba?