Szeret? Nem szeret? Vagy csak önmagát? – Egy magyar nő vallomása két férfi között

– Már megint későn jöttél haza, Zsófi! – csattant fel anyám hangja, ahogy beléptem a konyhába. Az óra éjfél után járt, a panelház ablakai sötétek voltak, csak nálunk égett még a villany. – Mondd már meg végre, mi folyik itt! Két hete minden este máshol alszol, és ha kérdezem, csak annyit mondasz: „Majd elmesélem.”

Leültem az asztalhoz, a kezem remegett. A hűtő zúgása és anyám fakanalának koppanása volt az egyetlen hang a lakásban. Aztán halkan megszólaltam:

– Nem tudom, mit akarok, anya. Nem tudom, kit szeretek. Lehet, hogy senkit. Vagy csak magamat.

Anyám arca megkeményedett. – Ez nem játék, Zsófi! Az élet nem arról szól, hogy minden héten más mellett ébredsz. Gondolj már bele, mit mondanának erről a nagyszüleid! És mi lesz, ha valamelyikük megtudja?

– Már mindketten sejtik – suttogtam. – Csak egyik sem meri kimondani.

A telefonom rezgett. Dávid írt: „Holnap találkozunk? Hiányzol.” Majd két perc múlva jött Ádám üzenete is: „Remélem, jól vagy. Ha beszélni akarsz, itt vagyok.”

Két férfi. Két teljesen más világ. Dáviddal minden könnyed volt: nevetés, spontán balatoni kiruccanások, hajnalig tartó beszélgetések a Margitszigeten. Ádám viszont csendes volt és megbízható – ő segített átköltözni az albérletbe, ő jött értem, amikor elromlott a busz a Kelenföldön.

Barátnőm, Eszter már hetek óta próbált rávenni a döntésre:

– Zsófi, ez így nem mehet tovább! Nem fair egyikükkel szemben sem. Ha szereted valamelyiket, akkor vállald fel! Ha meg nem szereted egyiket sem…

– Akkor mit csináljak? Maradjak egyedül? – vágtam vissza ingerülten.

– Inkább egyedül, mint hogy mindkettőjüket becsapod! – mondta Eszter szigorúan.

De én képtelen voltam dönteni. Mindkettőjükben volt valami, ami hiányzott a másikból. Dávidban az életöröm és a szenvedély – Ádámban a biztonság és a nyugalom. És közben egyre jobban utáltam magam ezért az egészért.

Egyik este Dávid lakásán voltam. A hetedik emeleti panelban ültünk a kanapén, ő épp gitározott valami régi Tankcsapda-dalt.

– Szeretsz engem? – kérdezte hirtelen.

Elakadt a lélegzetem. – Szeretlek… de…

– De mi? – nézett rám komolyan.

– Nem tudom, hogy elég-e ez. Néha úgy érzem, máshol kellene lennem.

Dávid letette a gitárt. – Van valaki más?

Hazudni akartam, de csak bólintottam.

– Akkor menj hozzá! – mondta keserűen. – Én nem vagyok tartalék.

Másnap Ádám hívott fel:

– Zsófi, beszélhetnénk? Valami baj van veled mostanában…

Találkoztunk egy kis kávézóban a Bartók Béla úton. Ádám keze remegett, ahogy megfogta az enyémet.

– Szeretlek – mondta halkan. – De érzem, hogy nem vagy velem igazán.

– Nem tudom eldönteni… – suttogtam könnyes szemmel.

– Akkor ne dönts most – felelte csendesen. – De ne játssz velünk tovább.

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Egy idős néni megsimogatta a vállam:

– Ne sírjon, aranyom! Minden rendbe jön…

De én tudtam: nem lesz rendben semmi addig, amíg nem nézek szembe önmagammal.

Otthon anyám várt rám:

– Zsófi, apád is aggódik érted. Nem akarunk beleszólni az életedbe, de látjuk rajtad, hogy szenvedsz. Mi történt veled?

– Nem tudom szeretni magam sem – törtem ki végül. – Hogy szerethetnék bárki mást?

Anyám leült mellém és átölelt. – Néha előbb magunkat kell megtalálnunk ahhoz, hogy másokat is tudjunk szeretni.

Aznap este hosszú levelet írtam mindkettőjüknek:

„Dávid, Ádám! Bocsássatok meg nekem. Nem tudok választani köztetek, mert előbb magammal kell rendbe jönnöm. Nem akarok tovább hazudni nektek és magamnak sem.”

Napokig nem kaptam választ egyiküktől sem. Eszterrel találkoztam egy parkban.

– Büszke vagyok rád – mondta halkan. – Ez volt az első felnőtt döntésed.

Azt hittem, megkönnyebbülök majd. De csak ürességet éreztem. A családomban hetekig feszült csend honolt; apám kerülte a tekintetem, anyám aggódva nézett rám minden reggel.

Egy hónap múlva Dávid keresett meg először:

– Sajnálom, hogy így alakult… De köszönöm az őszinteséget. Remélem, egyszer megtalálod azt, akit igazán szeretsz.

Ádám soha többé nem jelentkezett.

A családi vasárnapokon még mindig szóba kerül néha: „Mi lett volna ha…” Anyám néha sóhajtva mondja: „Talán túl sokat akartál egyszerre.” Apám csak annyit szokott hozzáfűzni: „Az élet nem kívánságműsor.”

De én most már tudom: amíg nem szerettem önmagam eléggé ahhoz, hogy egyedül is boldog legyek, addig senkit sem tudtam volna igazán szeretni.

Most is gyakran elgondolkodom: vajon önzés volt mindez? Vagy bátorság? Ti mit gondoltok: lehet-e két embert szeretni egyszerre? Vagy ilyenkor tényleg csak magunkat szeretjük igazán?