Szeretet vagy hűség? Amikor a férjem megszakította a kapcsolatot a családommal

– Janka, ezt nem fogom tovább tűrni! – csattant fel Péter, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. A hangja visszhangzott a csendes lakásban, mintha minden fal újra és újra visszamondaná: elég volt.

Éppen csak hazaértem a szüleimtől, ahol anyám megint sírva kérdezte: „Miért nem jött el Péter? Miért nem beszél már velünk?” Nem tudtam mit mondani. Hazudtam valamit arról, hogy sok a munka, de mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz.

Péter az ablakhoz lépett, hátat fordított nekem. – Nem akarom, hogy többet szóba hozd őket. Elegem van abból, hogy minden vasárnap csak róluk beszélsz. Az én családom is létezik, de neked csak az anyád és az apád számít!

A szívem összeszorult. Azt akartam mondani: „De hát ők a szüleim!” Ehelyett csak némán álltam, és néztem Péter hátát. Aznap este külön ágyban aludtunk.

A konfliktus három hónappal ezelőtt kezdődött, amikor anyám egy családi ebéden megjegyzést tett Péter munkájára. Nem volt bántó, inkább csak kíváncsi: „Péterkém, mikor lesz már előléptetés? Janka annyira büszke lenne rád!” Péter arca elvörösödött, de akkor még nem szólt semmit. Másnap azonban kijelentette: „Nem megyek többet hozzájuk. Ha akarsz, menj egyedül.”

Azóta minden hétvége egy újabb hazugság volt. Anyám hívott, apám üzent, a testvérem, Gábor is próbált közvetíteni: „Janka, beszélj vele! Nem lehet így élni!”

De Péter hajthatatlan maradt. Egyre többet dolgozott, később járt haza, és ha szóba hoztam a családomat, csak annyit mondott: „Ők nem tisztelnek engem.”

Egyik este, amikor már azt hittem, alszik, halkan megszólalt:
– Miért nem vagy képes választani? Miért mindig őket véded?

Nem tudtam válaszolni. Hiszen hogyan választhatnék a férjem és a családom között? Mindkettő része annak, aki vagyok.

A barátnőm, Zsófi próbált segíteni. Egy kávé mellett azt mondta:
– Janka, lehet, hogy Péter féltékeny. Vagy csak bizonytalan magában. De ha nem beszéltek erről őszintén, sosem lesz jobb.

Hazafelé azon gondolkodtam, vajon tényleg féltékeny-e Péter az életem másik felére? Vagy csak sértett büszkeségből zárta ki őket?

Egy vasárnap reggel anyám váratlanul megjelent nálunk. Az ajtóban állt, kezében egy tál meggyes pitével.
– Csak egy percre jöttem – mondta halkan.
Péter azonnal felpattant a kanapéról.
– Nem beszéltük meg ezt! – kiabálta.
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Nem akarok veszekedést. Csak látni akartalak titeket.

Éreztem, ahogy a feszültség szinte tapinthatóvá válik. Anyám letette a pitét az asztalra, majd sietve távozott. Péter becsapta mögötte az ajtót.
– Látod? Mindig átlépik a határokat!

Aznap este sírtam. Először haragudtam anyámra is: miért nem tudott várni? Miért kellett még jobban elmérgesíteni mindent? De aztán rájöttem: ő csak szeretett volna közel maradni hozzám.

A következő hetekben Péter egyre zárkózottabb lett. Már nem beszélgettünk esténként, csak egymás mellett éltünk. Egy este megkérdeztem:
– Szeretsz még egyáltalán?
Péter rám nézett fáradt szemekkel.
– Szeretlek. De nem bírom ezt tovább. Vagy ők, vagy én.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Hogy lehet ilyet kérni? Hogy lehet választani azok között, akik mindennél fontosabbak?

Egy hétig nem szóltunk egymáshoz. A munkahelyemen is mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben. A főnököm megkérdezte:
– Janka, minden rendben otthon?
Csak bólintottam.

Végül egy péntek este összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámékhoz. Amikor beléptem az ajtón, anyám átölelt.
– Tudtam, hogy egyszer visszajössz – suttogta.
De én nem éreztem megkönnyebbülést. Csak ürességet.

Péter másnap felhívott.
– Ha most elmész, soha többé ne gyere vissza!
Nem válaszoltam.

Azóta eltelt két hónap. Még mindig nem tudom, jól döntöttem-e. Hiányzik Péter – de hiányzott volna a családom is. Vajon tényleg választani kell? Vagy csak mi hisszük el egymásnak ezt a hazugságot?

Ti mit tennétek a helyemben? Van olyan helyzet, amikor tényleg választani kell két szeretett ember között?